Ég
a sugaraktól sebhelyes föld arca, |
elült az avantgard zajos kofa-harca. |
„Századvég”, gondolja az értelmiségi, |
„bár a szép remények nótája a régi”. |
Mi hát a költészet, mesterek közt mester, |
zúgó csillagok közt a
lassan-a-testtel; |
mire illik rá még ugyanúgy a mérték, |
ahogy azt a régi
mesterek kimérték, |
hogyha egyszer nincs is vagy nem úgy van isten, |
hogy emberi mérték szerint is segítsen? |
Vagy épp ez a versben rejtőzködő lényeg, |
amivel nem bírnak sem érvek sem tények, |
mert mindent magához
hasonlónak képzel, |
hámozzon bár híg űrt távesővel és ésszel: |
az a
sejtjeinkbe örökített program, |
mely a váltólázas gyönyörben is ott van, |
és ott minden percben, ott a szenvedésben; |
abban, hogy nem hajtom meg
neki a térdem, |
s hogyha meg is hajtom ellenkezve végül, |
valami
belőlem még akkor se békül? |
Ez a buzgó téboly? Ez az oktalan dac? |
Megfontolt Nagymester, te is csak rá hallgatsz. |
Mert hiába minden bukás,
gombafelhő, |
minden kérdésével egy választ is fellő, |
s amíg mi
vergődünk, kell, hogy legyen ő is, |
és hinnünk kell benne, hisz bennünk csak ő
hisz – |
a remény furfangja: „Nincs is olyan nagy vész.” |
És üres
markunkban csillog az aranypénz. |
|