| Ég
a sugaraktól sebhelyes föld arca, |
| elült az avantgard zajos kofa-harca. |
| „Századvég”, gondolja az értelmiségi, |
| „bár a szép remények nótája a régi”. |
| Mi hát a költészet, mesterek közt mester, |
| zúgó csillagok közt a
lassan-a-testtel; |
| mire illik rá még ugyanúgy a mérték, |
| ahogy azt a régi
mesterek kimérték, |
| hogyha egyszer nincs is vagy nem úgy van isten, |
| hogy emberi mérték szerint is segítsen? |
| Vagy épp ez a versben rejtőzködő lényeg, |
| amivel nem bírnak sem érvek sem tények, |
| mert mindent magához
hasonlónak képzel, |
| hámozzon bár híg űrt távesővel és ésszel: |
| az a
sejtjeinkbe örökített program, |
| mely a váltólázas gyönyörben is ott van, |
| és ott minden percben, ott a szenvedésben; |
| abban, hogy nem hajtom meg
neki a térdem, |
| s hogyha meg is hajtom ellenkezve végül, |
| valami
belőlem még akkor se békül? |
| Ez a buzgó téboly? Ez az oktalan dac? |
| Megfontolt Nagymester, te is csak rá hallgatsz. |
| Mert hiába minden bukás,
gombafelhő, |
| minden kérdésével egy választ is fellő, |
| s amíg mi
vergődünk, kell, hogy legyen ő is, |
| és hinnünk kell benne, hisz bennünk csak ő
hisz – |
| a remény furfangja: „Nincs is olyan nagy vész.” |
| És üres
markunkban csillog az aranypénz. |
|