Idézzünk szellemet, megjelenik^*

A kiállhatatlan fiatal költő kaméleon a terráriumban; versei tükrében nemcsak őmaga látszik mindig másnak, az olvasója is. Versei tükrében? Hogy oda ne rohanjak! Egy fülrepesztő, háborús tenoráriát cifráz, kedvelt szavai a végső, a teljes, a végtelen… És mit akar azzal, hogy folyton azt ordítja: „Nyár!”? Sokáig szégyelltem magam helyette; azt hittem, a felnőtt tárgyilagosság a legtöbb, amit költőként elérhetek. Aztán az évek: szél a sivatagban. Ma összefut a szabadság íze a számban, ha elnézem a verseibe zsúfolt képek, e korlátozott fölfogású lepkék villámló piruettjeit. Van egyenesebb út, mint az egyenes út… Egy kéregkenuval a zuhatagos testben, az erek dörgő örvényei közt: kétoldalt a meredeken kanyargó sejtfalak, fönn, az irdatlan magasban a szív sarkcsillaga – e bizonytalan, selymes görbület mentén evezve előzi meg a józan észt a sejtelem, és ér a csontgyűrűk közt öblösödő tölcsértorkolathoz… Vakító fényesség, sós szél, s köröskörül a beláthatatlanul hullámzó agyvelő… S az óceán péppé zúzza a papírcsónakot, de gyászfelhőire föltűzi a szivárványt: a rögeszmét, hogy túl a szemhatáron pálmák képében zöldell a jövő – az új világ. Magyarország, imbolygó lélekvesztő a század ötvenes, hatvanas évein. A fiatal vadember arca rá hasonlít, a szegénységre, mely a remény korsóját emelgeti a zsúfolt kocsmában, ahol a bádogpult csataterek fölött mindig frissen csapolva habzik a vér… Költészettől beszívott suttyó, illene rá a micisapka meg a gumicsizma is, ahogy a világfiasan viselt tucatzakóban tántorogva vonul a föld alá, a múltba. Csukladozó ordítozása: „Szabadság, szehe-rehe-lem…”, a magma fölsugárzó hangjaként vezet a számítógépkorszak cirregő drótözönén keresztül.