a líra rossz korszakát éli |
gondolja a líraszakértő és kéjesen nyújtózkodva egyet |
körültekint a nyomor aszalta kontinenseken |
csatahajók fűkunyhók felhőkarcolók |
meg más effélék NEM IS CSODA |
gondolja és elmegy a regényelmélet felé |
mely naprakészen jelzi a világtőzsde árfolyamingadozásait |
talányos mosollyal ül a kassza mögött |
a puritánok jönnek és mennek |
a macskaköves kisvárosi utcán |
mindig föltűnik egy-két sompolygó járókelő |
aki izzadt tenyerét a kabátjába törülve |
|
a közönség rossz korszakát éli |
elfelejtette hogy honnan jött és miféle batyuval a hátán |
azt hiszi hogy az újabb és újabb bonyodalmak |
megkímélik a nagy egyszerűségtől |
hogy a világ olyan híd mely a van és a nincs pillérén nyugszik |
és hogy reménykedni gyereket nevelni kockáztatni |
ha ez az ostobaság egyben a sejtek legfőbb bölcsessége is |
és a bárpincér történelem legfőbb kérdése mindig is az |
hogy hány rész megfejtéshez hány rész rejtvényt kever |
|
a régi iskolához tartozom |
mert a maguk röhejes módján reneszánsz beatek |
akiket így vagy úgy de a teljes ember érdekelt |
és nem a nyelvtudomány cingár kísértete |
mely a zárójelek kalitkájában röpköd |
és folytonos csipogásával leginkább azt a tényt leplezi |
hogy lényege odaátra kacsint |
hol a sejthetőn túli közegben |
felhőzet képében gomolyog |
a kényelmes világértelmezés |
hogy semmi sem úgy van ahogy |
ha megelégszünk a csillagok torokszorító látványával |
hogy pontosan vezessük valamilyen bajnokság eredményeit |
amit itt töltünk átmenetileg |
|
és van úgy hogy a forradalom |
arányérzékünk épségét jelenti |
miközben mászunk lefelé a fáról |
vagy egy láthatatlan ágon fölfelé az űrbe |
és mögöttünk elhal az izgatott kiáltozás |
de még a rohamkocsik szirénázása is |
tőlünk fogan szörnyet vagy épkézláb utódot |
bordélyházból kiváltott szerelmünk |
|
|