| A fénysebességgel járó, vak óra |
| és számlapja, a csillagközi katlan |
| rá se ránt egy-egy generációra, |
| mely alámerül a fekete habban, |
| ha víjjogó ölyvként lecsap a bóra, |
|
| s a víz rángó, ostorszíj szabta hát, |
| és szélütéstől béna nyáj a flotta, |
| és fölmerül ugyan egy Ararát, |
| de látni azt is, hogy mi várja ott a |
| túlélőt: újabb szívgörcs vagy a rák; |
|
| szóval, Zsoli, Catullus-lelkű Flaccus, |
| lenyel a nagy kígyó, a végtelen tér, |
| és hiába, hogy varázsszavakat tudsz, |
| sem ifjúság, sem édes nők, sem Erdély: |
| a napsugár is szúr, akár a kaktusz. |
|
| Halál, mindig halál a nóta vége. |
| Milyen szomorú! És milyen unalmas |
| a költészet e végső menedéke, |
| ha már a győztesek gyönyöre alma; |
| gyertyánkat lesni, hogy kihúny-e, ég-e? |
|
| Én nem tudom, valami lázadó faj |
| dühödt arcátlansága bújt belém, |
| hogy miközben óhaj marad az óhaj |
| és reumás rögeszme a remény, |
| megröhögtet ez a klasszikus „ó jaj!”. |
|
| Elkobozzák? Csak most érzem, hogy izzik, |
| mikor már hűlőben az itt, a most, |
| s a percek amit űznek, futva űzik, |
| mint lekésett utas a villamost; |
| egy korty vízben a világ íze ízlik. |
|
| Ez fönnakad, mikor a csepp lecsöppen, |
| és történik minden szokás szerint: |
| megindul a menet, és egyre többen |
| haladnak el, s ki int, ki csak legyint, |
| mielőtt imbolyogva eltűnik a ködben. |
|
|