Szép nyári nap, a párkák szótlanul figyelnek
A költő körülírja mesterségét*
| az irodalom mint az irodalom tárgya |
|
| a kuplerájvörös világításban |
| megáll az ész olyan hatékony műszerek |
| kétféle zárójel hogy mást ne mondjunk |
| egy garantáltan automatikus |
| fölfújható és leereszthető |
| hastáncot járó mindamellett házias |
|
| e fülledt ipar engem elkedvetlenít |
| s tárgya a határtalannal körülhatárolt |
|
| két ölelkező test között a csillagközi tér |
| szél cibálja az idegsejtek fűcsomóit |
| egymásba átsugárzó méretek |
| s az önarckép egyben világértelmezés |
| egy buszról leszálló utas |
| ez annyi mint a végtelen sötétbe nyíló |
| ideig-óráig világos ablak |
| mögötte gyönyörtől vacogva simogatják egymást |
|
|
Jékely témájára*
| A fénysebességgel járó, vak óra |
| és számlapja, a csillagközi katlan |
| rá se ránt egy-egy generációra, |
| mely alámerül a fekete habban, |
| ha víjjogó ölyvként lecsap a bóra, |
|
| s a víz rángó, ostorszíj szabta hát, |
| és szélütéstől béna nyáj a flotta, |
| és fölmerül ugyan egy Ararát, |
| de látni azt is, hogy mi várja ott a |
| túlélőt: újabb szívgörcs vagy a rák; |
|
| szóval, Zsoli, Catullus-lelkű Flaccus, |
| lenyel a nagy kígyó, a végtelen tér, |
| és hiába, hogy varázsszavakat tudsz, |
| sem ifjúság, sem édes nők, sem Erdély: |
| a napsugár is szúr, akár a kaktusz. |
|
| Halál, mindig halál a nóta vége. |
| Milyen szomorú! És milyen unalmas |
| a költészet e végső menedéke, |
| ha már a győztesek gyönyöre alma; |
| gyertyánkat lesni, hogy kihúny-e, ég-e? |
|
| Én nem tudom, valami lázadó faj |
| dühödt arcátlansága bújt belém, |
| hogy miközben óhaj marad az óhaj |
| és reumás rögeszme a remény, |
| megröhögtet ez a klasszikus „ó jaj!”. |
|
| Elkobozzák? Csak most érzem, hogy izzik, |
| mikor már hűlőben az itt, a most, |
| s a percek amit űznek, futva űzik, |
| mint lekésett utas a villamost; |
| egy korty vízben a világ íze ízlik. |
|
| Ez fönnakad, mikor a csepp lecsöppen, |
| és történik minden szokás szerint: |
| megindul a menet, és egyre többen |
| haladnak el, s ki int, ki csak legyint, |
| mielőtt imbolyogva eltűnik a ködben. |
|
|
A világszínház Amszterdamban*
| a kezdő díszlet a fiatal Frans Hals modorában készül |
| harminc évvel Alba herceg után |
| selymesen lobog az öntelt gazdagság |
| és a polgárőrség Szent György nevét viselő lövészosztaga épp |
| a gyarmatok érett fácánhúsa fölött |
| rugalmas istenfélelembe takart |
|
| mármost ami a cselekményt illeti |
| a föl-alá rohangáló évszázadok versenyt üvöltik |
| az épp hivatalban lévő Legfelsőbb Kegyúr nevét |
| ugathat a költészet a pénz beszél |
| és egyre választékosabban |
| míg háborgó vizen halad a szajréval megrakott hajókaraván |
| s a körülmények alkonyi megvilágításában |
| az indítóok érthetően elhomályosul |
| a mélybarna háttérből alig kiváló ember pedig |
| aki korábban egy eszme csillogó kardpengéje volt |
| a gomolygó titok s megalkuvás rembrandti képét ölti |
| és persze látni azt is hogy miért |
| az intenzív földművelés virágzó sakktáblája körül |
| a tenger hullámzó szájában habzó zablát |
|
| majd fölmegy a függöny és a szín Amszterdam kurvanegyede |
| vörös fényköd bikinis nők a kirakatban |
| a hanyatlás korának epilepsziája riadókocsi |
| egy jávai vendég éppen búcsúzik karján a kabátja |
| a nő közönyös kereskedelmi mosoly NÉZZEN BE MÁSKOR IS |
| nemi barkácsbolt a sarkon műhímtag telepes kivitelben kapható |
| csak az eszme hiányzik és |
| a krónikus eszmehiánytól szédül a nagyra törő értelmiségi |
| TALÁN MERT EUROCENTRIKUS VAGYOK |
| vagy az új családmodell továbbfejlesztett változatában bízik |
| a Haarlemi Aggok Menhelye |
| a háromszáz éves matróna sakálpofáján |
|
| a végkifejlet légitámadás |
| a nézőket fölterelik a Földet jelképező dobogóra |
| a dobogó forogni kezd majd egyre gyorsul |
| látni mi lett az ifjú sejtből |
| a pálinkásüvegként széttört városokat |
| a könyvlaponként izzó betűtengert |
| velőt rázó szirénasivítás |
| majd leszakad a mennyezet beáll a csönd |
| s egy hűvös kéz nyúl be a résen és kiválogatja |
|
|
Visszapillantva a fényes nyári tájra*
|
„Mi mások volnánk – öregedő beat-ek.”
Allen Ginsberg, zakósan, nyakkendősen
a budapesti Astoria szálló halljában.
|
| kényelmesebb volna persze azt hinni hogy az egyetemes nyavalyatörésnek |
| és elég egy kínai írásjelet |
|
egy reneszánsz herceggel összeaprítani |
| és máris kész a zenés csalamádé |
| hogy a vasbetonképű farkas |
| és hogy leginkább a kultúrák magfúziója |
|
kinek torkából angyalok álombeszéde árad |
|
egyéb hangzatos hülyeségei |
| sajnálatos de tény hogy öregszem |
|
költészet és valóság viszonyát |
| a látomásoktól lázas gyereklány |
|
kiszabadult a szűk provinciából |
| mezítláb járt a művészi szabadság talaján |
| sugárzó szépségét ó olümposziak |
|
erős izzadtságszag lengte körül |
| mert azon a nyáron hőség volt Franciaországban |
|
és ő heveny mámorában keleteurópai káderdivatnak gondolhatta a zuhanyzást |
| VAN BENNED VALAMI SZERETNI VALÓ |
|
ezt a mondatot én hoztam össze félig részegen |
| azt hitte meg akarom húzni |
|
pedig csak hirtelen úgy éreztem |
| hogy az időtáblák süket zajlásában mondanom kell valamit |
|
továbbítani a rám bízott üzenetet |
| a Körülmények nevű szobrász |
|
hátrálva méricskélte mesterművét |
| az európai talapzaton álló két vidéki figurát |
|
akik közül az egyik téglának nézi a másikat |
| az meg modern kotyvalékoktól berúgott tyúknak őt |
|
semmi sem szilárdabb mint az örökségük |
| a nevesincs hazai bizonytalanság |
|
ami mindig is alakítja a viselkedésüket |
| minthogy a valóság sárkány és ezer feje van |
|
és a leghatékonyabb dárda a fű |
| bár ezt a hajlékony fegyvert csak a felnőtt kor tanulja meg becsülni |
|
miközben magról szaporítja a lázadás szellemét |
| és versében keserves aprómunkával halad előre |
| napról napra víva egy megnyerhetetlen szabadságharc |
|
mindig reményteljesen kezdődő ütközeteit |
| ha-nem-én-hát-más ragyogja évelő rögeszmeként |
|
a halhatatlanság csalárd ígérete a nyár |
|
A líra rossz korszaka*
| a líra rossz korszakát éli |
| gondolja a líraszakértő és kéjesen nyújtózkodva egyet |
| körültekint a nyomor aszalta kontinenseken |
| csatahajók fűkunyhók felhőkarcolók |
| meg más effélék NEM IS CSODA |
| gondolja és elmegy a regényelmélet felé |
| mely naprakészen jelzi a világtőzsde árfolyamingadozásait |
| talányos mosollyal ül a kassza mögött |
| a puritánok jönnek és mennek |
| a macskaköves kisvárosi utcán |
| mindig föltűnik egy-két sompolygó járókelő |
| aki izzadt tenyerét a kabátjába törülve |
|
| a közönség rossz korszakát éli |
| elfelejtette hogy honnan jött és miféle batyuval a hátán |
| azt hiszi hogy az újabb és újabb bonyodalmak |
| megkímélik a nagy egyszerűségtől |
| hogy a világ olyan híd mely a van és a nincs pillérén nyugszik |
| és hogy reménykedni gyereket nevelni kockáztatni |
| ha ez az ostobaság egyben a sejtek legfőbb bölcsessége is |
| és a bárpincér történelem legfőbb kérdése mindig is az |
| hogy hány rész megfejtéshez hány rész rejtvényt kever |
|
| a régi iskolához tartozom |
| mert a maguk röhejes módján reneszánsz beatek |
| akiket így vagy úgy de a teljes ember érdekelt |
| és nem a nyelvtudomány cingár kísértete |
| mely a zárójelek kalitkájában röpköd |
| és folytonos csipogásával leginkább azt a tényt leplezi |
| hogy lényege odaátra kacsint |
| hol a sejthetőn túli közegben |
| felhőzet képében gomolyog |
| a kényelmes világértelmezés |
| hogy semmi sem úgy van ahogy |
| ha megelégszünk a csillagok torokszorító látványával |
| hogy pontosan vezessük valamilyen bajnokság eredményeit |
| amit itt töltünk átmenetileg |
|
| és van úgy hogy a forradalom |
| arányérzékünk épségét jelenti |
| miközben mászunk lefelé a fáról |
| vagy egy láthatatlan ágon fölfelé az űrbe |
| és mögöttünk elhal az izgatott kiáltozás |
| de még a rohamkocsik szirénázása is |
| tőlünk fogan szörnyet vagy épkézláb utódot |
| bordélyházból kiváltott szerelmünk |
|
|
Születésnapi vers*
|
„Ó, ifjú voltam, áldott szív…”
(Dylan Thomas – Nagy László)
|
| akiből nem sugárzik az ártatlanság bája; |
|
az ártatlanság különben is kimegy a divatból, |
| a korszak kobzosa a tévékommentátor, |
|
aki csábmosollyal tudja eladni a bóvlit is: |
| háta mögött a világtérkép falánk amőbái. |
|
A jövő biztos záloga… A szilárd körvonal… |
| a közízlésnek adott avantgard pofonoknál |
|
nagyobbat csattantak a hagyományos ágyúk |
| s a verses élniakarás káromkodva és szédelegve, |
|
csapattestétől elszakadt katonaként |
| botorkál a sötétben: ki és mi vagyok? |
|
A líra nagy kérdése most épp nem kérdés neki. |
| Mit számít az, hogy van-e, nincs-e isten? És ha van… |
|
A szerszámkészítő majom egy nagyot gondol |
| és héjatlan kókuszdiónak képzeli el a végtelent, |
|
a föl-nem-foghatót egy fölfogható képnek, |
| ez rég bevált és biztos módszere; |
|
a válasz ugyan korról korra változik, |
| és még inkább a kérdező személye, |
|
de nem változik lényege, a kérdésföltevés: |
| örvénylő áramlás a fuldokló körül – |
|
a nála bonyolultabb, amit meg sem érthet? |
| vagy épp saját makacssága, hogy mégsem adja föl? |
|
Végül is egyre megy. Istenkép, anyagfogalom, |
| mindkettő föltalálójára vall. S az örvény feldob és leránt; |
|
üres tölcsérében csírázó mag ragyog. |
|
Idézzünk szellemet, megjelenik*
| A kiállhatatlan fiatal költő |
| versei tükrében nemcsak őmaga látszik mindig másnak, |
|
| Versei tükrében? Hogy oda ne rohanjak! |
| Egy fülrepesztő, háborús tenoráriát cifráz, |
| kedvelt szavai a végső, a teljes, a végtelen… |
| És mit akar azzal, hogy folyton azt ordítja: „Nyár!”? |
| Sokáig szégyelltem magam helyette; |
| azt hittem, a felnőtt tárgyilagosság a legtöbb, |
| amit költőként elérhetek. |
|
| Aztán az évek: szél a sivatagban. |
|
| Ma összefut a szabadság íze a számban, |
| ha elnézem a verseibe zsúfolt képek, |
| e korlátozott fölfogású lepkék |
| Van egyenesebb út, mint az egyenes út… |
| Egy kéregkenuval a zuhatagos testben, |
| az erek dörgő örvényei közt: |
| kétoldalt a meredeken kanyargó sejtfalak, |
| fönn, az irdatlan magasban a szív sarkcsillaga – |
| e bizonytalan, selymes görbület mentén evezve |
| előzi meg a józan észt a sejtelem, |
| és ér a csontgyűrűk közt öblösödő tölcsértorkolathoz… |
| Vakító fényesség, sós szél, s köröskörül |
| a beláthatatlanul hullámzó agyvelő… |
| S az óceán péppé zúzza a papírcsónakot, |
| de gyászfelhőire föltűzi a szivárványt: |
| a rögeszmét, hogy túl a szemhatáron |
| pálmák képében zöldell a jövő – az új világ. |
|
| Magyarország, imbolygó lélekvesztő |
| a század ötvenes, hatvanas évein. |
| A fiatal vadember arca rá hasonlít, |
| a szegénységre, mely a remény korsóját emelgeti |
| a zsúfolt kocsmában, ahol a bádogpult csataterek fölött |
| mindig frissen csapolva habzik a vér… |
| Költészettől beszívott suttyó, |
| illene rá a micisapka meg a gumicsizma is, |
| ahogy a világfiasan viselt tucatzakóban |
| tántorogva vonul a föld alá, a múltba. |
| „Szabadság, szehe-rehe-lem…”, |
| a magma fölsugárzó hangjaként vezet |
| a számítógépkorszak cirregő |
|
|
A költő, a gondos gazda*
| Szőlőhegynek képzeli életét: a teraszos művelés körívei |
| versről versre kúsznak fölfelé a vulkán oldalán; és körben |
| a romok, a lávagöcsörtök, a szétszórt lábszárcsontok, a |
| csákánnyal bevert koponyák – a szüreti táj. |
|
Arany Jánoshoz*
| Ég
a sugaraktól sebhelyes föld arca, |
| elült az avantgard zajos kofa-harca. |
| „Századvég”, gondolja az értelmiségi, |
| „bár a szép remények nótája a régi”. |
| Mi hát a költészet, mesterek közt mester, |
| zúgó csillagok közt a
lassan-a-testtel; |
| mire illik rá még ugyanúgy a mérték, |
| ahogy azt a régi
mesterek kimérték, |
| hogyha egyszer nincs is vagy nem úgy van isten, |
| hogy emberi mérték szerint is segítsen? |
| Vagy épp ez a versben rejtőzködő lényeg, |
| amivel nem bírnak sem érvek sem tények, |
| mert mindent magához
hasonlónak képzel, |
| hámozzon bár híg űrt távesővel és ésszel: |
| az a
sejtjeinkbe örökített program, |
| mely a váltólázas gyönyörben is ott van, |
| és ott minden percben, ott a szenvedésben; |
| abban, hogy nem hajtom meg
neki a térdem, |
| s hogyha meg is hajtom ellenkezve végül, |
| valami
belőlem még akkor se békül? |
| Ez a buzgó téboly? Ez az oktalan dac? |
| Megfontolt Nagymester, te is csak rá hallgatsz. |
| Mert hiába minden bukás,
gombafelhő, |
| minden kérdésével egy választ is fellő, |
| s amíg mi
vergődünk, kell, hogy legyen ő is, |
| és hinnünk kell benne, hisz bennünk csak ő
hisz – |
| a remény furfangja: „Nincs is olyan nagy vész.” |
| És üres
markunkban csillog az aranypénz. |
|
Dsida*
| Vers hiszen az csak kár hogy túl sok a ríme zenéje parázna |
| mert mit számít hogy a haldoklót az egészség árama rázza |
| legyalázza a híg prózától bűzlő botfülü nyikhaj |
| amit ír kopogó ritmust zakatolva a szívbaj |
| melyben ugyan csipkét ver a szó és csillog a lírai készlet |
| de habos vért hány a cselekmény s hiteles minden részlet |
| meg a kortenger mely a népek nyelvét múltját elnyeli |
| miközben persze reményzuhatagtól habzik a mennyei |
| Így meg ez itt Szívforma levél arányos örökzöld |
| kit a nyelv kertjében a közbeszéd dudvái között költ |
| továbbhullámzik a fényüzenet bár csillaga rég kilobbant |
| s a porszemek fején picikét megbillen az űr a roppant |
|
Vas*
| Túl sok különbség, túl sok egyezés |
| egy felületesen jó viszonyhoz. |
| Fiatalon kiröhögtem: – „A Vas? – Avas!”. |
| Majd fordult párat a Föld, |
| és láthattam magamat, mint csodálatos ifjút |
| csodálnivaló hülyének… egy évszázad |
| késéssel. A klasszikus közvetlenség költője |
| még bátran pillangózhatott a költemény medencéjében: „Testvér!” – |
| mi viszont a széles gesztuson gonoszul vigyorgunk. |
| Csak lassan, óvakodva, oldalazva, |
| mint mesterünk a kerülgetésben, |
| Eliot. Nem árt az elővigyázat a foghíjas lépcsőn, |
| melyen lefelé botorkálunk, félálomban, rá-rátaposva |
| valami elevenre. „Pardon”, |
| morogjuk; semmi felelet. Csak egy fakó |
| mikrofonhang, a Vergiliusé ismétli – szalagról? – |
| nevünk helyett lakáscímünket, |
| miközben körben görcsbe rándult |
| testek képében hánykódik valami szenvedés, |
| talán az idő. És nincs más fényforrás, |
| csak cinkosan összevillanó szemünk. |
|
Z. Z., beteglátogatás és himnusz*
| Mikor a kórházban meglátogattam, ég felé csapta a karját: |
| „Orbán Ottó, te itt? De kedves tőled!” |
| A vérbeli jellemszínész eljátssza a valódi fájdalmat is. |
| „Olyan gonosz”, mondta a feszes fenekű, csinos képű |
| és mosolya mögött rendíthetetlen közönyű, fiatal ápolónőre, |
| majd amikor az a beteg térdére paskolt |
| – Na mi van, Zoli bácsi? – felhördült, mint Lear király: |
| „Megőrült, az operált lábamat üti?” |
| Könny és röhögés fojtogatott. |
| Majd a mélybe rántotta a fájdalom örvénye, |
| s a szeme elhomályosult. „Olyanokat tanultam én itt, |
| hogy nem is hinnéd. Már azt is tudom, hogy kell kocsit lopni!” |
| (A szomszéd ágyon egy darabokra tört, görög galeritag feküdt.) |
| Később megetettem. „Az a baj, hogy nem bírok enni”, mondta, |
| de úgy nyelte a rossz krumplifőzeléket, mint kacsa a nokedlit, |
| és én megértettem, hogy ugyanúgy, |
| ugyanazzal a mindenre elszánt dühvel, |
| ahogy most, azonnal, helyben meg akar halni, |
| mert annyira elege van már az egészből, |
| élni is akar, fájó lábbal, láb nélkül, akárhogy – |
| majd azt mondta: „Köszönöm, kedves Ottó”, majd: |
| „Mosd el kérlek a kanalat!”, és visszasüllyedt a kínba, |
| de búcsúzóul még fölnézett rám, |
| szemében gonoszkás fény, csillogó szeretet: |
| „Mondd, miért nem tart XY elég jó költőnek téged?” |
|
nem csonttörés, nem aggkor, |
| olyan lesz, mint egy bár, |
|
s boldog, boldog vagy akkor, |
|
Illyés, nyolcvanadik évében*
|
Amikor elejti a nagyvadat |
|
– számtalan gennyedő seb pörkje rajta –, |
|
látja a testtelen vadász, |
|
hogy zsákmánya az a kiváltképp ritka fajta, |
|
melyről kevés a meggyőző adat, |
|
de volna bármennyi is, mégsem volna elég, |
|
a gyerekkor, a cselédház, a pajta, |
| vagy egy sorsdöntő – mondjuk, hogy párizsi – virradat? – |
|
|
a lényeg titok volt s titok marad. |
|
|
Nem görög-római kalmárügyesség, |
|
nem mindig jókor megkötött egyezség, |
|
ahogy a semmivé lett menny dörög, |
|
hol egyén és nemzet egyképp csak kezdő fokozat, |
|
mert ördögibb az ok és okozat, |
|
amit végre is egybelát a Harpagon-öregség. |
|
|
Füstszennyes ég alá hajítva ki |
|
a Jelenések Könyvének iratlan lapjai, |
| ahogy a túlvilág nélküli létezést éppen örökbe kapja: |
|
az ember célkeresztre szögezett fia. |
|
|
konok vigyorgás, mely már-már mosoly. |
|
|
Bevallom, kedvemre van őrült logikája, |
|
a hideg mindenség e húsmeleg hibája: |
|
más szavakkal: olyan ez, mint a tér, |
|
hol fent és lent egymásba ér, |
|
és dögszagból támad a fű szaga, |
|
s az öregség az ifjúság maga, |
|
s a meglőtt vad, miközben vérében hever, |
|
sértetlenül fölpattan és továbbszökell. |
|
|
Rapszódia egy hidegtál fölött*
| Ahogy elnézem magunkat, meghíztunk, kedves Csukás, |
| arcunkra fénylő izzadtsággal írva a várható bukás, |
| és nemcsak a homályos társaság, az úgynevezett nemzedék, |
| a sistergő vízcsöpp, mely a platnin elég, |
| valami más és több is ellobban velünk, |
| miközben gömbölyödik hasunk és jellemünk, |
| a hideg fejű rémlátás, az átgondolt illúzió, |
| ahogy tanultuk, hogy mi a rossz, mi a jó, |
| a biztonságérzet, hogy bárhogy is megaláznak, |
| magatartásunkért jótáll majd a század, |
| mert nyavalygásainkon átüt a rejtelmes tanulság, |
| a forradalmak, a háborúk, a vér, a hullák, |
| és bennük a személyes szálka, a sorsszerű mozzanat, |
| amitől a verses luxus a közönség torkán akad; |
| mondom, nagy szájunk volt és haladtunk a korral, |
| szabad és kötött formában korgó gyomorral – |
| nehéz hát megszoknunk, hogy mégsincs igazunk, |
| bár még nem adtuk föl, s vagyunk, akik vagyunk; |
| csakhogy az idő is az, ami, |
| zúgását kamion-konvojnak hallani, |
| s ha mi ravaszkodunk, hát ő is ravasz, |
| évmilliók álarca mögött a robbanó kamasz, |
| kinek cáfolhatatlan bölcsessége, nem vitás, |
| a prófétáké, mely az őrület |
| útján mozdítja elő a fölvállalt ügyet, |
| s a kétségbeesést a reménnyel megkéseli; |
| ragyognak csillagképpé összeálló pörsenései. |
|
A költő a költészet hatalmát dicséri*
| közönybe fulladnak robbanékony verseim |
| leírok egy verssort nem történik semmi |
| csak a halk kuncogás hallatszik |
| amitől persze teljesen kiborulok |
| AZ NEM LEHET HOGY ANNYI SZÍV |
| mire ismételt kuncogás hallatszik |
| nahát ez aztán végképp sok nekem |
| nyomorult kor nyomorult közösség |
| szikrázik egy prófétai átkot |
| a házilag barkácsolt verspetárda |
| és minden józan megfontolás ellenére |
| ég és föld között lebegünk |
| hanem egyszercsak kitör a botrány |
| és gyógyíthatatlan izgágaságunk |
| népharag vagy tudományos fölfedezés képében |
| megrázza az idő félkész épületét |
| nicsak mondják az arra járók |
|
A mester átengedi műhelyét a démonoknak*
Mi tudható a mesterségünkről? És érdemes-e tudni minden tudhatót? Babits mindent tudott, utolsó
jelentése mégis egy vereségbe foglalt győzelemről szól. Az élet mindig túltesz a költészeten, pázsitos
hátoldalát mutogató kártyapaklijában a nyerő lapok: szerelem, téboly, gégerák. Szavak kristályrácsa
a határtalan változatosság portyái ellen? A szellem soha le nem nyugvó napja? Naiv, értelmiségi utópia.
Este a műhelyt birtokukba veszik a démonok. A fő démon halász; az éjszaka kásás taván körözve
szigonyát a roppant haltestbe döfi: „Ha van isten, miért nincs; és ha nincs, mi az, hogy ésszel föl nem fogható, de élhető?” Súrlódó sejtek csikorgása tölti be az öregedő testet, s
hősünk többé nem a rímelő izmok göndör szőrű ifja, e korlátolt, bár ruganyos diszkoszvető, hanem az
élő és romlandó létanyag, a látomások látogatta hús; a sűrűsödő sötétben egy fényes rögeszme
nyomában botorkáló öregúr… aztán az ólomágyba ájult szervezet makacs reflexei, a hihetetlen
föltámadáshoz a bevált rejtekhelyen tárolt tartalék, a fehérjeszintézisben öröklődő, őrült remény; míg
átvágott légcsövéből, az ezüstlap alól sípolva tör elő a levegő… vagy mit tudni… a lélek… |
A tűzfújó bika
| A robbanékony és nehézkes bika jegyében születtem, |
| mindenem a testhez van kötve; |
| most, hogy a test kihűl, elbizonytalanodom. |
| A bika bikaistent képzel: gyulladt szemgolyót, |
| szaxofonhangon tűzfutamot fujó orrlikat – |
| a sejtet, melynek tanult mestersége élni, |
| a kezdet energiafölöslegét addig pazarolva, |
| míg nem marad más, csak a horpadás szívóhatása, |
| a túloldal, az örvénylő absztrakció; |
| mit kezdjen ott, ahol a légies közegben |
| csak az eszmék szűznemzése divatozik, semmi nemiség… |
| a kialvó vulkán a régi kitörések |
| bugyborgó lávafolyamára emlékezve didereg: |
| fölötte a régi áltatás, a lélek képe, szél görgette füst. |
|
Tükrök
| Nevekkel próbálkoztam: nyár; színekkel: kék-fehér; |
| utalásokkal a bársony gyönyör lángnyelveire… |
| Nem készen kapható istent akartam… |
| Valami arc sugárzott rám… vagy érme, |
| a vertarany menny illó domborműve, |
| igen és nem, én és nem én, mindig a másik, |
| a változékonyságba rejtett állandóság, |
| amiről elég annyit tudni, nem tudom, |
| s már megkísért a kocsonyás emberszem galaktikaképe – |
| benne az esztelen és tündöklő hiba, |
| ahogy a véges próbálja értelmezni a végtelent… |
| Van vagy nincs, ez a füstköpenyes keresztes kérdése, |
| a tűzköpő egyházaké. Igen és nem, mindig a másik; |
| egymás versét szikrázzuk, egymás tükrei. |
|
A keresett személy
| Föltehetőleg nem más, mint a kozmosz |
| rendje és rendetlensége, a végtelen |
| és ezért egészében áthatolhatatlan |
| hétköznapi méretűre zsugorított képe – |
| a szakállas gépkezelő a csillagpultnál kuporogva |
| atom- és génalkatrészeket programoz. |
| Hibásan, tehát megbetegszem; ez van. |
| De létezik-e egészség nélkül betegség? |
|
Van és nincs az anyagelvű szerint is egymásba
görbül |
| e görbület a tér, a térben szakadék |
| világ és világ, világ és magyarázat, |
| tegnapi és mai ismeret között; |
| a kézzelfogható indítóok lepkéje után nyomozva |
| e szakadékban töri össze magát minden, ami emberi. |
|
Középkorú férfi
| Középkorú? A középkor egy feudális poklot |
| képzelt a gótikus mennyutánzattal tüskés föld alá, |
| egy merev alárendeltségbe komponált világot, |
| hol az ördög vasvillával szedi a tizedet. |
| Én egy zúgó dobozban látom korunk jelenését: |
| a határtalan, képernyőkék levegőben |
| öngyilkos lepkeként csapongani a technikát… |
| A pokol mindig mi magunk vagyunk, |
| a mennyet dörzsölt prófétája jövő időbe teszi… |
| A valóság gömbfelület, egymásba játszó |
| világtájak, kétség, remény: parányi Föld-modell |
| egy gyerek kezében, aki leginkább golyózni szeret vele… |
| Élni, ez annyi, mint beletalálni egy parázzsal bélelt lyukba |
| és hinni azt, amit a párás csírasejt dadog, hogy miénk a jövő. |
|
Számum
| A cserfes ifjú, aki Indiát bejárta, |
| nem gondolt a halálra. Eb ura fakó! |
| Az élet harminckét évesen – India, |
| vasvörös föld szikrázó napsütésben, |
| hol még a levéltetű is azt énekli, hozsánna, |
| s a vérfa ága gyűrűs gyönyörtől remeg. |
| Szeretném tudni, mit látott apám, amikor meghalt |
| olyan idősen, amilyen idős most én vagyok! |
| A puskatus szaggatta kárpit hasítékán |
| benéző barokk világfit, akiben ő hitt? |
| Egy középosztálybeli istent vámpírfogakkal, kígyószakállal? |
| Vagy mást? A Föld zsellérábrázatát? Hogy az van, ami volt? |
| A süketnéma számum kvarcfény homokját, ahogy lassan befutja |
| a szfinx mellét, a tömegsírt, óceánhab-foltos gyerekkorunkat? |
|
Éjfél
| Jöhet, ha akar, a szellem. Hideg hold süt |
| görög bronzbőrünk római márványmásolatára; |
| mindennap vesztünk egy háborút, elromlik valamink. |
| Az ifjúság vak és fuldokló csók, |
| a fullasztó közelség testi deleje; |
| ez a dermedés lenne az, amire vágyott, a távlat? |
| Egyre többet értek meg az életemből, |
| mert egyre több belőle az, ami messze van; |
| nagy ár az ingatag tanulságért, egy balkonon ülök, |
| a didergő mezőn, a szétszórt csontok, húsfoszlányok közt |
| egy leples nőalak, a halál spanyolul… |
| semmi egy karate-ütéssel kettészelni füstderekát, |
| gomolyog egy kicsit, majd újból összeforr… |
| a tanulatlan, erőszakos, szépnek mondott özvegy, az anyám. |
|
Arckép az ókorból
| A provincia nyakatekert logikáját |
| szívből utálja minden egyenes római; |
| ő ha ellentmondást tapasztal, a kardjába dől, |
| én szívóskodom, megpróbálok élni… |
| Hála az isteneknek, görögnek születtem, |
| a rabszolgasor és a filozófia közé, |
| a káderjellemzések „egyéb” kategóriájának, |
| minden többségben lázas kisebbséginek… |
| Költészet? Nem hiszem, hogy az |
| a márványportrék és a szaros valóság közötti összefüggés, |
| e billenékeny, könnyen robbanó arány, |
| amit vidékiként tanultam itt és ami elvezet |
| a porszem bolygóról a csillagokon túlra; |
| épp csak, hogy tüdőmből versben szakad a vér… |
|
Földanyánk
| A technikát, mint nászt a szűz menyasszony, |
| kívántuk is meg féltük is. Hatvanas évek. |
| Vonzó rögeszme, hogy a birtoklás mindent megold. |
| Keserves megtanulni, hogy a nincsek történelme is |
| történelem: a rozmárforma kontinens |
| fölmerül az időből, tátott szájából kiáll |
| a szegénység roppant agyara, bőrén |
| sós vízként lecsorgó faluk. És reng a partvidék, |
| és beomlik az aládúcolt templomboltozat. |
| Küldözhetjük alóla lírai üzeneteinket. |
| Kinek? Mindenki vágya a jövő. |
| Csak legyen módja visszaemlékezni, |
| „Kigömbölyödtem”, mondja majd a Föld |
| a csodavárás és a rettegés e tobzódó koráról. |
|
Magyarság
|
Csoóri Sándornak
| Magyarnak lenni annyi, mint bárminek lenni. |
| A kulcsszó a lenni, és a kérdés a hogyan. |
| Melyik fának nem természetes közege az erdő, |
| de melyik fa mondja magáról: „erdő vagyok!”? |
| Az életfa alá hullva avarnak |
| úgy vagyok magyar, ahogy az erdő fája fa, |
| a vérmocskos altalajt feldolgozva levegőnek, |
| melyet tüdőre szívhat, ha lesz hol, a jövő. |
| Negyvenhat éves koromra már kiütközik csupasz gyökérzetem, |
| a mindig és mindenütt rászedett szegények csontjai; |
| túl sok mész és hamu, hogy családi emlékké oldjam. |
| Egy nép, mint a többi, s mind, mint Ó-Egyiptom… |
| Ágaim közt vérlázító madárcsirregés, |
| míg macskatalpon surran ölni az idő. |
|
Az utolsó nyár
| Az utolsó nyaram még egészségesen; |
| zöld habzás; semmi keresztkérdés: kié? mié? – |
| a tenger van, mert van, mert tenger, |
| örökmozgó, szuszogó, mennydörgő leviatán; |
| halszag és fény áradt a Balaton felől. |
| Bárki is intézte az ügyeimet, |
| a sejttörvény vagy a látónak képzelt vaksors, |
| egy napfényes arc fordult felém, |
| a mennykék tükör, hol az éden tükröződik, |
| a fiatalság titka, a nemtörődömség, |
| mely az öregségről szállongó hírt rémhírnek veszi; |
| a lombhullató test torzonborz fái között |
| szakadt ruhában hempereg az örök szerelem, |
| a világszép de rövidlátó nyoszolyólány. |
|
Catullushoz
| Nagy gáz, de mi is szeretjük Lesbiát, Catullus… |
| Az ifjúság az ifjúság jogán határtalannak |
| képzeli lehetőségeit, istennek magát. |
| Most van isten, most nincs, ahogy akarja; |
| ha elalszik, gazdátlanul forog a Föld. |
| Korlátja épp az egészsége. Az az igazság, |
| hogy nehéz fölfogásúak vagyunk: |
| még mindig a csillagtengerből fognánk ki a kozmikus halat, |
| holott már sejtjeinkből vicsorog felénk kékcápa-csókja. |
| Ajaj, megcsal a testünk, megcsal az ordas kurva, |
| azt hazudja, minden megmarad, épp csak átlényegülve |
| egy üstökös csóvájaként suhanó fátyol fényredőiben: |
| az élő tűz, az őrület, a tejszínhabot verő combok… |
| Van-e jobb választásunk, mint hinnünk neki? |
|
Betegségemre
| Lassan vonul hadaival a zsibbadás |
| félálomban derengő testem terepén. |
| Képzeljük úgy, hogy a vaksors Kutuzov, |
| a stratégia hercege, egy lompos öregember, |
| aki ha visszavonul is, mindig a magáéba, |
| mert minden az övé, mint istené. |
| Képzeljük akárhogy, a csóva végül fölrepül a házra, |
| s az égő falu serceg, mint a zsír… |
| Nem okulok a bajban, hiába a baljós tünetek – |
| a prófétát a rögeszméje teszi prófétává, |
| verset verssé a logikánál rendezettebb zűrzavar, |
| az élet örvénye a pocsolyavíz sejtben, |
| miközben ép balkezünkkel fölemelt béna jobbunk |
| az újrakezdés izzó délibábjára mutat. |
|
Egyéniség
| Fiatal fejjel egyéniség akartam lenni, |
| ezért aztán kiraboltam Ginsberget és Pilinszkyt; |
| megvártam, amíg befordulnak a sarkon, és zutty… |
| Ma már fütyülök az antológiákba zsúfolt lehetőségekre; |
| képek, képek, és az egész mit ér? |
| Lowellt nem a mohóságom kívánta meg; |
| öt évig fordítottam a „szonettjeit”, |
| és eszembe sem jutott hasonlókat írni – |
| csak amikor nem tudtam végiggépelni egy oldalt, |
| és szorultságomban egy fejben is belátható távot kerestem, |
| mint aki a szájába vett filctollal tanul festeni… |
| Költő vagyok, olyan, amilyen, nem épp szívderítő felnőtt; |
| mindenen, amit csinálok, bénuló jobbkezemnek |
| a hieroglifák megfejtőjét váró macskakaparás-védjegye. |
|
Élet
| A fáraók és hadseregeik, a birodalmak? |
| A végtelennel az a baj, hogy fölfoghatatlan; |
| isten az ember metaforája a fölfoghatatlanra, |
| a valóságon túli valóság helyett egy kép, |
| emberformájú, emberméretű. Az élet emberésszel |
| leginkább egy kis országra hasonlít, |
| pár évtizednyi rögtönzés az öröknek mutatkozó |
| határok közt, a túlélés ábrándja, |
| egy látószög a teljes horizont helyett… |
| Minden új világkép a fordulóról fordulóra |
| vezető lépcső szükségképp leszakadó foka; |
| ezen a lépcsőn jártam én is, háború volt, bombáztak, |
| egy fűszál hegyén egyensúlyozott a közönyös Tejút; |
| túléljük, mártott sárkányvérbe az őrült föltámadás. |
|
Bizonyosság
| Biztos igen vagy nem helyett itt ez a nyár… |
| A pillanat nem biztos, csak magában, |
| de mi egy pillanat a többi nélkül? |
| Minden nyár „ez a nyár”, csak
mindig másnak. |
| A létige csapdája: mondd, hogy „nincs”, |
| és ez a nincs
máris szilárdan van, |
| és szilárdan áll rajta gyárvárosaival Babilon… |
| Nincs ragyogó megoldás az ember hibája, |
| ember az emberen túli képzete nélkül – |
| vedd úgy, hogy máris ott vagy, abban a pontban, |
| ahol tudás és nem
tudás találkozik, |
| zúgnak a részecskék, a végtelen szél… |
| innen már
csak az ösztön visz tovább, |
| halálba surrogó, csupasz költöző madarat. |
|
A szikla*
A huszas évek. A harmincas évek. A nyugtalan század fiatal arca. A helyszínek brómezüstjéből
előhívott eszmekép. Párizs és Berlin kávéháztükörből. Egy kolhozelnök nagy bajusszal. A népi
kollégisták gyerekmosolya. Mindig az itt és most, a döntő ütközet… A végső harc füstrongyai közül
kivillanó jövő… Az apák nemzedéke. A lángoló naivitás. A hideg logika. A kattogó gépszem nem
érzékeli az időfolyót. A határtalan test uszonya moccan egyet, elfut ötven év, és látni azt, amit a
csillogó negatív eltakart: a világháborút, a megroppant üdvtanokat, az ötven millió halottat… A
tökéletesített öt érzék helyett az agyvelő sárkánykölykét, az elektronikát. Az őrült vagy-vagy káprázó
kérdőjelét. A nyitott sírgödröt, hová a szebb jövőt ígérő szavalóművész hamuja hull. Valami mégis
megmarad. Valami fényesség nem akar kialudni és tovább sugárzik. A szaratovi traktoroslány?
Szardínia vízfaragta sziklaszobrai? Vagy nem is ők, a modellek, hanem maga az örökmozgó,
kiszámíthatatlan gomolygás, aminek egész életünkkel próbálunk meg nevet adni? Bármi is az, valami
átüt a fotón. S a látható valóság sívó homokjából kimered egy vézna váll, a sebezhető szegénység
sarokköve, melyre a történelem városfala épül – a szikla, melyen újból és újból kicsorbul minden
együgyű és irgalmatlan világhódítás. |
Két párka beszélget, a harmadik hallgat*
| Két év alatt kétszer kerültem közel a halálhoz. |
| Kórház, egy húsüzem, a test nyüszít – |
| míg a holdbeli műszerek ki nem kattogják a választ, |
| Mint előtte az ostromot és a fiatalság csonttörő örvényeit is. |
| Kezemben egy sportszatyorral szédelgek a fényben. |
| Csak egy szóbukfencet remeklek a kapuban: |
|
|
– Mi újság. Megvan a szövettan? |
|
– Ó igen, nagyon pozitív… |
|
|
A madár, költői elveiről*
| Ülök a tar fa korhadó ágán és azt fütyülöm: élni, élni! |
|
Szép nyári nap, a párkák szótlanul figyelnek*
| Jól megnézem, amit csak egyszer láthatok – |
| az anyagóceánt egy közönséges utcaképben. |
| És fülelek, hogy hallom-e a Föld ágyát betöltő morajlást, |
|
a bálnaszív hatalmas dobbanásait? |
| Mindig az itt és most a kulcs sehol-soha zárhoz. |
| S a kulcslyukon át látni a világfény ritkuló haját, |
| a göcsörtös bazalt-tarkót, melyet a párkák hallgatása süt. |
|
Aphrodité születése*
| A Limasszolból Paphoszba vivő úton |
| egyszerre félreállt velünk a busz. |
| Láttuk a két árokba csúszott |
| és harmonikává gyűrődött kamion alatt |
| Uranosz heréitől habzani a tengert. |
| Majd meghasadt a háborgó azúr |
| s kilépett belőle a magazincímlapra illő |
| csupasz fotómodell. „Az
ifjúság tigrismozgása”, |
| gondoltam, ahogy föllépett a vízből kimeredő szirtre. |
| „A tébolyult remény, akivel szerelembe esni, |
| félig bénán is úgy
képzeljük, sose késő.” |
| De már dudált is értünk a sofőr. |
| A rendőr
széles mozdulatokkal integetett: gyerünk! |
| Gomolygó világfény az üres szirt fölött. |
| Lépésben húztunk el a roncsok közt, nyomunkba |
| az Episzkopi alatt
fekvő angol támaszpont felől |
| tenger és szőlőszagot zúdított a szél. |
|
A mindenség, mint görög vázakép*
| mondjuk hogy mégiscsak vannak istenek |
| duhaj egy banda annyi biztos |
| ülnek a nagy felhőasztal körül |
| a nemzetségi társadalom primitív |
| de az adott körülmények közt modern rétegződése szerint |
| CSESZD MEG mondják az emberi fajra AZ IS VALAMI majd |
| kidöntenek egy kancsó pancsolatlan jó vörösbort |
| és végigömlik az égen az alkonyat |
|
Szellemek*
| Egy reggel anyám néz vissza rám a borotválkozótükörből |
|
| Majd hirtelen kinyúl a műanyagkeretből és megérinti a |
|
| „Egész olyan vagy, mint szegény Misánk”, mondja és elrepül. |
|
| A szellem meg, aki arra buzdított, hogy ne legyek olyan |
|
mint ők, fölvonja a vállát: – Hát ugye… ifjúság, |
|
| És víz képében továbbcsal a betonsivatagban. |
|
|
Ginsberg Budapesten*
| az az igazság hogy nem villanyozott föl a találkozás gondolata |
| valaha sokat vártam a költői képtől |
| de hol vannak már a fiatalság őrült és villámló évei |
| amikor egy halkszavú de indulatos államhivatalnok megesküdött arra |
| hogy amíg ő él az Üvöltés nem jelenik meg magyarul |
| költő és költészet a helyükre kerültek |
| a világkemence és a végtelen fal közé a sutba |
| ott gurigázhatnak szivárványos szakmájuk üveggolyóival |
| az idegenvezetéshez viszont semmi kedvem sem volt |
| Ginsberg látszólag aludt a halálülésen |
| de ahogy megálltunk azt kérdezte |
| MILYEN KOCSI EZ HOGY ILYEN FEHÉR FÜSTÖT EREGET |
| kétütemű feleltem és elvigyorodtam |
| én is így játszom meg a szellemlabdát |
| altató oldalpasszok után egy váratlan lefutás |
| a végén még beszélgetni fogunk vagy mi a fene |
|
| mi a költő dolga miszter ginszberg |
| legyünk-e New Yorkban buddhisták vagy harcias homokosok |
| és lovagoljunk-e rögeszméink seprűnyelén |
| angyali álombeszédünk boszorkányszombatjára |
| ujjunkat az események ütőerén tartva |
| nagyjából tudjuk-e mire gondol meghatározott körülmények között |
| és végezzünk-e magunk is apróbb javításokat a ház körül |
| a költészet Blake tigrise |
| sárga lángtesttel kurrog a fák közt |
| és miért ne venné a hátára azt aki odakívánkozik |
| ha a végén úgyis ő mosolyog |
| gyomrában fennkölt érzelmeinkkel |
|
| a szabadságról beszélek mi másról beszélnék |
| de nem mint az ifjú hősszerelmes |
| aki országát kínálja egy meglovagolható jelszóért |
| hanem mintha Dante elvehette volna Beatricét |
| és most kéz a kézben süllyednének a földbe |
| nem költött pokol de a bizonytalan egyensúly örvénylő özöne |
| a felejthetetlen percet elsodorja számtalan felejthető |
| és mit kezdjünk az oltárképek arany jövőidejével |
| ha madonnánk kissé házsártos mert túlhajszolja magát |
| hallgassuk inkább mit huhog a kéményben a lélek |
| a bölcsesség a lázadásba szerelmes |
| a lázadás meg a bölcsességbe |
| s reménytelen szerelmük a remény |
| ami ott világít hűlt helyünk fölött |
| ha majd sugártól viszkető sárrá lényegülünk |
|
| viszlát Allen viszlát zavaros üdvösségünk |
| fiatalságom nagyhangú versétől búcsúzom |
| a hatvanas évek illúzióitól amikor az értelmiségit |
| reformtervei páncéljában pompázó lovagnak láttuk |
| aki szíve helyén egy kézzel rajzolt virágot visel |
| de jó tudni hogy lényegünk közös |
| mert ugyanazt kérdeztük a másfelé néző úrvezetőtől |
| MILYEN KOCSI EZ HOGY ILYEN VADUL VÁGTAT A NAP KÖRÜL |
| és milyen gyerekkor és milyen szerelem és milyen világ |
| mert minden válasz röntgenképén |
| egy újabb kérdőjel dereng |
| míg a Föld maradék haja hol megőszül |
| hol meg égnek áll a tavaszi áramütéstől |
|
|
Vogelweide dallamára*
|
Ó jaj, hogy eltűnt minden, a Lukács-uszoda, |
| nem a két kis medence, de az élő csoda, |
| a napimádó lányok arcán a barna tűz, |
| a megjátszott lezserség, ahogy egy csajt befűz |
| az elnagyolt világkép, a hosszú verssorok, |
| melyekben szél süvöltöz és cukros must csorog, |
| s a húsevő kísértés, a halálos veszély, |
| mely ravasz szeretőként csábít, hogy vele élj, |
| a siker rúzsos ajka, hová a légy ragad, |
| hogy a bársony malomban többé ne légy magad, |
| szóval a végletek vad, nyilalló évszaka, |
| hol sistereg a napfény és fojt a fű szaga |
| s a napozó betonján időtlen és örök, |
| bíbor motollaként egy részeg bogár pörög, |
| hogy zúgását még most is hallom, bár messze van, |
| és halhatatlanságunk birtoka veszve van: |
|
|
Ó jaj, hogy így lelassult a villámló futás, |
| amiért nem kárpótol a kései tudás, |
| a tigrispuha testért a meszes csigolya |
| csapágyba hullt homokként karcoló sikolya, |
| a gitárforma csípő lazuló húrjai, |
| melyeken az öt érzék elunt már játszani, |
| s főképp a kóbor elme, e hírhedett kalóz, |
| ahogy a sekély emlék hínárjában hajóz, |
| nem az örvényes eszmék és a jövő között, |
| hol egy versben beszélő delfinrajt üldözött; |
| mindenen zsibbadás ül, ólomfehérű tél, |
| hogy a családi tűznél melegszik, aki él, |
| és szokásból melenget egy hűlő mániát, |
| míg megy a maga útján a görgeteg világ, |
| a tárgyak lavinája, fölötte üres ég, |
| s nincs más remény, csak az, hogy talán a szakadék |
|
|
Ó jaj, hogy eltűnt minden… micsoda közhely ez: |
| a gyászoló közönség jajkoszorút helyez |
| az élő ravatalra… fordítsunk a dalon, |
| mert meg-megmoccan itt egy rejtélyes hatalom, |
| és magmás hőt sugárzik s vakon is tündököl, |
| valami, ami isten nevét találta föl, |
| talán a sürgő sejtek, talán csak mi magunk, |
| ahogy e Földön egymás hegyén-hátán vagyunk, |
| az együttlét talánya, életünk lényege, |
| eleven hússötétbe hasító fényeke, |
| kiáltó ellentmondás, reménytelen remény: |
| az őrült fák között is teremtéskori fény, |
| mert fény siklik a magban, borzongó március, |
| amíg él, örökké él a test, a csont, a hús, |
| és fennhangon tagadja a hallgatag halált – |
| vers és madár úgy fújja a vesztesek dalát, |
|
|
Rembrandt*
| ki nem állhatom a költőt akinek orrán-száján dől a költészet |
| a szó szűznemzéséből szörny születik |
| ha költészetről beszélünk beszéljünk az iparosságról |
| mely szárnyakat adott a szélmalmoknak |
| és csatornák csapdájába csalta az évszázadokat |
| mi lenne inkább vers mint egy sejtcsomóként lüktető város |
| benne a múlt félálom-kódjele |
| amitől minden babavárosba illő németalföldi ház |
| egy-egy vörös téglából épült kajüt |
| és az isten egy gyorsjáratú gótikus fregatton lakik |
| a tenyérnyi főtér kikötőjében |
| hol a szárazföldön kísértő hajós a tajtékozva zúgó időt kémleli |
| tenger az is tehát hajózható |
| az ő arcára vagyok kíváncsi |
| a művészetre mint olyanra |
|
| nem úgy a megrendült utókor |
| az amszterdami Rembrandt téren a mester bronzba öntött szobra áll |
| a tagbaszakadt dobóatléta mindkét kezével |
| egy reuma ellen rendelt bronzdrapériát fog bronzderekához |
| az ecsetet nyilván az orrával fogja |
| a hülye is látja hogy itt egy lángészről van szó |
| aki mélán bámul a róla elnevezett mozi üvegtárlójában |
| egy szívdöglesztő szuperkémként csillogó angol színészt |
| a tér túloldalán a Schiller vendéglőben Rembrandt-szeletet kapni |
| eszmesültet valóságkörettel |
| míg hisztérikusan csörög a sínfa ágán mászó villamos |
| mire a hörgő munkagép arrébb araszol |
| a harmonikaajtó és az olajos beton fölött |
| gyulladt szemmel hunyorgó lángbetűk |
|
| nem több és nem kevesebb mint háttér |
| előtte lobog a nyár tűzpantomimje |
| s a lombhullató fán termő kérdőjelek |
| hogy hol miben s ki előtt tanúskodunk |
| vagy nincs-e az almakukacnak is egy jól átgondolt képe |
| a mindenségről melynek ehető héja van |
| semmi sem jellemzőbb ránk a korlátainknál |
| ez minden laza világmagyarázat szilárd magja |
| ez az arcátlan vagyunk akik vagyunk |
| amitől a patricius Rembrandt ájtatos rézkarcán |
| a templomból hazatérő gyermek-Krisztust |
| egy holland parasztcsalád húzkodja haza |
| átszellemült arcuk hirdeti hogy nagy az isten |
| hogy nem ártana most egy krigli sör |
|
| jelentés a magányosan hánykolódó csillagcsónakból |
| a hágai Maurits-házban Rembrandt válasza talányos |
| három önarcképén háromféle |
| az elsőn egy gyalulatlan fiatal arc |
| rajta a még minden megeshet bája butasága |
| a másodikon a világhódító holland ficsúr |
| a siker pestises tollbóbitáját |
| kacéran lobogtatja a divat |
| egy alkoholtól puffadt öregember réveteg tekintetével |
| isten bámulja gyilkolódzó és parázna teremtményeit |
| szájában füstölgő parázsgombócként |
|
|
A mesterségről*
| Sokat beszélek a mesterségről. |
| Egy szavam sincs a mesterségről. |
| Ha a mesterségről beszélek, nem a mesterséget értem rajta. |
| A mesterség a kulcs a zárhoz. |
| Kinyitom az ajtót, beömlik a szobába az ég. |
| S határtalan világoskékjében, amilyennek az egyszer-élő látja, |
| egy izgága madár csapong. |
|
Öreg szerelmesek*
| Az idő, a titkos ügynök már rég beépült szervezetünkbe; |
| házasságunk annyi veszélyen átcsempészett mikrofilmjén |
| meszes gerincünk röntgenképét látni. |
| Húsz év – sok is egy átlagos, értelmiségi párnak. |
| Van bennünk valami vérlázító. |
| Romeo és Júlia egy újabb reformnemzedékből, |
| őszen, mérsékelt súlyfölösleggel – |
| inkább egy burleszkfilmbe illenénk, |
| mint a szűk világváros zsúfolt kriptájába, |
| ahol most már csak egymás szemébe nyílik a titkos alagút… |
| imbolygó fény… a hatvanas évek… |
| a testünk éppolyan átlátszó, mint a tervünk, |
| melyet kínjában ötlött ki a méregkeverő, kontár barát… |
| A fiatalság lebukik, ha túl soká él; ez a sorsa. |
| Kispárnánkat a fejünk alá gyűrve lassan süllyedünk. |
| De ha gyülemlő ráncaink harisnyaálarcát lehúznánk, |
| előragyogna mögüle az ifjú koponya, |
| s kézfejünkön az őrült tetoválás: VAN FÖLTÁMADÁS! |
|
A teljes élet*
| A barátaim között egyre több a szellem, |
| éjfélkor távolsági hívásuktól csörög a telefonom, |
| hangjuk kesernyés füstje megkönnyeztet: |
| „két agyműtét után most tanulom az élet jóízét”; |
| az élet lényege szerint őrült reménykedés |
| az örök folytatásban, hogy a találékony sejt |
| kifog a számítógép-agyú végzeten, |
| a kézzelfogható gyönyör a híg absztrakción; |
| nem hittem volna, hogy a teljesség ez is: |
| a menny borzolta sivatag hullámzó közönye. |
|
| Ablakunkból a Római Birodalomra látni, |
| az amfiteátrumban diákok tornáznak; |
| mosástól fakult zöld trikójuk lenne a jövő? |
| Két rugalmas helyzetmagyarázat közt |
| a nagy koreszme kifulladva fujtat, |
| s a zöldfülű lomb ismét lefitymálja az avart – |
| ő nem fog elhervadni, kompromittálódni… |
| Így tavaszodik korra kor, villog a kardvirág, |
| aztán a csontmezőn tallózó szél kupacba söpri |
| a lyukas sisakot formázó koponyákat. |
|
| Nemzedékem, a délibábos évek |
| lángoló hajú szabadcsapata |
| rokkantan süllyed a kórházszagú sötétbe; |
| töredék életművek, önpusztító mániák, |
| s a világminta, melyet a művészetek |
| bizonytalan szövőszékén próbáltunk újraszőni, |
| maradt a régi, háborús keresztöltés… |
| A megbízható, múlt századi kézimunka: |
| tarkóra tett, fölemelt, hátrakötözött kezek. |
| S méregfelhő az űr csapágyán forgó Föld körül. |
|
| Hiába: most, hogy lassan elúszik előlem |
| e halottak és élők lakta partszakasz, |
| egy világnagy szőlőszem édességét |
| érzem hullámzani a nyelvemen – |
| a fényes körcikk kerekebb a körnél! |
| Eszelős logika ez, hiszen emberi… |
| A forradalmak rendítik meg eszerint |
| a rendíthetetlen törvény talapzatát; |
| s a repedésből füstölgő, kénsárga vér bugyog, |
| az izzó kaptár ismerős méze, az új esély. |
|
|
|