Déry Tibor
A német nyelvű, képes hírmagazin, mely mostanában tájékozottságom legfőbb forrása, képes riportot közöl egy bizonyos Hannibál nevezetű úr vállalkozásáról. Az illető elefántháton óhajt átkelni az Alpokon. Mit mondjak erre? Én ötven évvel ezelőtt vonattal mentem Triesztbe. Változnak az idők.
*
Kertünkben kihajtott az első kankalin.
*
Visszatérve Herr Hannibálhoz. Az amerikai Massachusettsben (ezt az értesülésemet is az előbbi forrásból merítem) mostanában mind gyakrabban foglalkoznak ezzel-azzal. Mi lesz ebből?
*
Kertünkben kihajtott a második kankalin.
*
Az emberiséget különben (ez most arról jut eszembe, hogy sehogy sem találom a fentebb már említett német nyelvű, képes hírmagazinnak fentebb már ugyancsak említett számát) a környezetvédelem esztelen elhanyagolása jellemzi. Tegyük föl, hogy Hannibál úr vállalkozását siker koronázza. Mi fogja akkor az Alpokat koronázni? Elefántfekália. De hát mi dolga ezzel egy kiskerttulajdonosnak?
*
Kihajtott a harmadik is.
*
Íróvá tudvalevőleg úgy lesz az ember, hogy egy légzőkészülék segítségével lemerül Thomas Mann (a harmincas években divatos német író) „József és testvérei” című regényébe, hogy ott – miközben gondosan ügyel a nyomáskiegyenlítés céljából beiktatott merülési szünetek betartására, mely gondosság által megakadályozható a mondatrészek fulladást okozó összetapadása – a leendő íróra olyannyira jellemző kitartást tanúsítva addig gyakorlatozzék, míg a kellő műfogások birtokában és testi épsége veszélyesnek mondható kockáztatása nélkül továbbmerülhet oda, ahonnét már látszik, ha nem is a pont, de legalább egy pontosvessző; az elmélyedésnek ezen a fokán a leendő író tüdejében egy összefüggő stílusréteg, úgynevezett Kaf keletkezik, amit persze nem ajánlatos egyből felköhögni, mivel ez esetben, figyelembe véve a körülményeket, komolyan számolni kell a tüdővérzés eshetőségével, miértis ilyen alkalmakkor sokkal célravezetőbb amúgy is nagy megterhelésnek kitett tüdőnkből csupán egy-egy szerénynek mondható darabkát, úgynevezett Kafkát kibocsátani, mire a légzőkészüléknek leesik az álla, ami a továbbiakban
jelentősen megkönnyíti az ekkorra már többé-kevésbé írónak nevezhető egyén víz alatti légzését, és nagyban elősegíti a víz alól való (lassú) feljövetelét is, melynek során persze éppoly gondossággal kell ügyelnie a körülmények (lassú) megváltozására, mint korábban, amikor még lefele tartott; ekképpen, tehát a mondottak szerint eljárva, azaz fölfelé lebegtünkben is szem előtt tartva az írói munkához kiváltképp szükséges folyamatosságot, és, ami legalább ugyanolyan fontos, a megszakítatlan munkafolyamat során egyre több, a későbbiekben felbecsülhetetlen értékűnek bizonyuló, mert a gyakorlatban is nap mint nap hasznosítható tapasztalatra szert téve, mind nagyobb és nagyobb darabokban adhatjuk ki magunkból a bennünk időközben képződött stílust, míg végül is a maradék egy darabban, úgynevezett összesben kijön, amikor is végre – a körülményekhez képest – nyugodt lelkiismerettel és a – megint csak a körülményekhez képest – jól végzett munka örömével elmondhatjuk, hogy kint vagyunk a vízből, mivel e pillanatban nagy valószínűséggel, mondhatnók, teljes bizonyossággal megjelenik az ekkorra már teljesen elkészültnek tekinthető író szeme előtt az áttekinthetően arányos mondatok és az aggályos tömörség
legfőbb célja, a különben vesződséges és nemegyszer veszélyes írói munka legfőbb jutalma, egy mások szemében talán közömbös semmiségnek tetsző, az írásművészetben mégis oly fontos apróság, aminek sajnálatos módon most éppen nem jut eszembe a neve, egyszóval az a bizonyos hogyhívják, mely pont akkora, mint egy.
*
Még az előbbihez. Habent sua fata libelli. Magyarul: A fater annyi libexint szed, mint egy zuáv.
*
Kertünkből kihajtott az első Volkswagen.
Örkény István
A panorámabusz bekanyarodott a második emeleti gangra, és megállt özvegy Zahorán Kálmánné született Stern Róza szobakonyhás bérleménye előtt. Az idegenvezető várt egy kicsit, hogy az utolsó amerikai is lekászálódhassék a buszról, majd az ajtónyílásban álló nett özvegyre mutatva így szólt:
– És ez itt, kérem, a siratófal…
A panorámabusz bekanyarodott a második emeleti gangra, és megállt özvegy Zahorán Kálmánné született Stern Róza szobakonyhás bérleménye előtt. Az idegenvezető várt egy kicsit, hogy az utolsó amerikai is lekászálódhassék a buszról, majd az ajtónyílásban álló nett özvegyre mutatva így szólt:
– És ez itt, kérem, Zahorán Kálmánné…
A panorámabusz bekanyarodik a második emeleti gangra, és megáll özvegy Zahorán Kálmánné született Stern Róza szobakonyhás bérleménye előtt. Az idegenvezető vár egy kicsit, hogy az utolsó amerikai is lekászálódhassék a buszról, majd az ajtónyílásban álló nett özvegyre mutat.
IDEGENVEZETŐ És ez itt, kérem, a Pesti Színház…
Mándy Iván
Egy fal. Egy olyan igazi hosszú fal.
Zsámbék mintha csak belepasszírozódna a falba. Már nem Zsámbék, csak egy darab fal. Egy darab malter a téglák között a Zsámbék.
A hang jön utána. Egy vékony, öreg körömreszelő benyúl a téglák között a Zsámbékig, és ott reszel a dobhártyáján.
– Fölhozni ide… egy olyat…
Zsámbék összébb húzódzkodik a malterban. Nem hagyja abba? Soha nem hagyja abba?
– Ez nem egy olyan… hogy ide csak úgy…
Zsámbék nem hozott föl senkit. Zsámbékot hozták. Nem is hozták, csak úgy jött a fal mentén. Aztán egyszerre csak itt volt.
Zsámbék kibújik a falból.
– Most hova megy… most mondja meg, hogy hova…
Egy tér. Zsámbék egyszerre mintha megöregedne.
A két fiú gyűrűbe fogja és kering körülötte. Aztán Zsámbék nagy, csontos öklöket lát. Akkorák, mint egy bulldózer.
– A fejét… azt a szép, okos fejét…
Zsámbék fekszik a kavicson. Szétszórt, fehér papírlapok a Zsámbék körül. „Mese a kis nyúlról meg a pogácsáról. Írta: Zsámbék Dezső.” Zsámbék fölkel, elindul, megy. Megy? A Zsámbék?
Egy utca. A nő elúszik mellette, beleolvad a kirakatba.
– Én még a Heddy Lamarral játszottam a Beöthynél… A Heddy Lamarral, érti?
Kávéház. Füstös, öreg arcok egy kihalt akváriumban. Zsámbék körbeúszik, leül. Rögtön odajön valaki, és megvizsgálja a kopoltyúit.
– Amerikai mogyoró?… ez?…
A ruhatárosnő néz Zsámbék után.
– Hát ezt… hát ez igazán…
Egy Kuka. Zsámbék ül a szemétben, a cipőjét fűzi.
Zsámbék arca, ahogy a cipőt fűzi. A cipő, ahogy Zsámbék fűzi.
Aztán a csattanás, mint ha valaki lecsapja egy Kuka fedelét. Egyetlen fehér villám a Zsámbék arca.
Mi van Gerával?
Mészöly Miklós
Persze nem gyakran. Csak amikor elkerülhetetlen.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Dr. Kugálovics Albin, talán, a Márvány utcából. Vagy a Fasorból, az még jobb. Esetleg
bemegy. Skurcban látjuk, ahogy megkérdezi. Persze ez túl direkt. Nem tetszik ez a Kugálovics.
Főképp, hogy Albin. Esetleg nem is ő. Weisz Janka. A Lehel útról. Talán.
.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,.,
Lefelé jöttében benéz a fagubába, a pancsulár kinn jár az erdőn. „Domnule Ploesti”,
mondja a csergének, mintha ő lenne a pancsulár. Megy tovább, a medvelesnél eltér, kalapot billent,
úgy mondja: „Végtére maga is szekszárdi.” Hűvösödik. „Beidéztek”, mondja a Medve,
„adóügyben”. Hát csak nem. Anutka néni a kalyibája küszöbén várja. „A sírkő elbillent.” Mentében
visszanéz Tamási Áronra. „Úgy vagyunk már mink, valamint a rossz murga.” Megy tovább.
„Doamna Juamna”, mondja. Végig a havason a rengeteg fenyő mind csupa toposz.
???????????????????????????????????????????????
Wittgensteinnél ez tisztább: „Rauchen ist verboten.”
::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::
Mégis Kugálovics. A kamerát úgy tartjuk, hogy kiüssük vele az
!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Az Én a dolgok másik fele. Ezen a ponton mármint.
§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§
Öregasszony szemét. Attól majd megered a nyelve. Esetleg az orra vére. Mindenesetre,
ezt így. A rezsójavításon gondolkozni. Esetleg ő is bemegy. Próza.
& & & & & & & & & & & & & & & & & & & & & & & & &
Egy toposz közelről. Az Ő mértana. Erdő, arányok.
% % % % % % % % % % % % % % % % % % %
Mégsem Kugálovics. De bemegy, ez marad. Skurcban látjuk, ahogy megkérdezi és
kijön. Utca a zöldövezetben. Renoválások. Nagyjából. Így.
= = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = = =
Mondom, hogy nem gyakran. Csak amikor rám jön az a szörnyű, homloktáji fejfá
Hernádi Gyula
– Álljon fel!
– Üljön le!
– Maga volt?
– Én voltam.
– Nem maga volt.
– Nem én voltam.
– Hazudik.
– Nem hazudok.
– Menjen föl!
– Jöjjön le!
– Ki volt?
– Ő volt.
– Ki az?
– Én.
– Hazudik.
– Nem hazudok.
– Álljon a falhoz!
– Jöjjön el a faltól!
– Ki volt?
– Én voltam.
– Nem maga volt.
– A fal volt.
– Hazudik.
– Nem hazudok.
– Ki a fal?
– Maga.
– Én?
– Nem maga, én.
– Maga?
– Nem én, ő.
– Ki?
– A fal.
– Hazudik.
– Nem hazudok.
– Elmehetek?
– Elmehet.
– Hova megy?
– El.
– Jöjjön vissza!
– Minek?
– Csak.
– Nem fáradt?
– Fáradt vagyok.
– Hagyjuk abba!
– Jó.
A tanya vergődő, fekete pont a déli táj mézzel leöntött papírján. Átmeneti arany, apró csíkokra szabdalt elesettség.
Wertheimzár kilép a tornácra, a nőt nézi.
A nő fölvesz egy puskát, hosszan céloz, lő. Leteszi a puskát, fölvesz egy másikat, céloz, nem lő.
Wertheimzár a nő arcába hajol. A nő feje szőke áttételek sorozata, a haja színe elbomlott álmélkodás.
– Miért csinálja?
– Három gyerekem van.
– Kitől?
– Nem tudom.
– Nagyok?
– Meghaltak.
– Mikor?
– Szülés közben.
Wertheimzár visszamegy a házba, fölvesz egy pisztolyt, a csövet a szájába veszi, szopogatja.
A falon elsárgult fotó. Újhelyi Szilárd koronásan, palástban, jogarral.
Wertheimzár kiveszi szájából a csövet, lő. A fotó közepén kis, perzselt lyuk keletkezik.
Wertheimzár arca kilazul, elenged. Hátradől, pihen.
A nyár esetleges, tág síkjai között összelapult, eltévesztett parasztház. A nap lassan hüvelyezi törékeny cserepeit, mintha vízből volna.
A házban tizenkét ember, kucsmában. Dante Pavelics óvatosan közellép hozzájuk, egyenként lelövi őket. Wertheimzár mellette áll, nézi.
Dante Pavelics eldobja a pisztolyt, átkarolja Wertheimzár vállát.
– Itt vagy?
– Itt.
– Gyere.
– Megyek.
A bizonytalan térségen elrajzolt pontemberek nyüzsögnek. A szél elvonatkoztatja a földet, eltéveszti a körvonalakat, átáll az ellenséghez.
A pontemberek egy makettra lőnek. A makett egy AB rendszámú Volga kocsit ábrázol, a kocsiban Újhelyi Szilárd ül zakóban, nyakkendőben. A Volga mellett egy másik makett. Hatalmas, színes táblán fekete felirat: „Srácok a pácban produkció, gyártásvezető Staub Amál.”
A levegő lágy hajlatai kikezdik a fény ellenállását. Az ég romlik, pusztul.
A térség közepén egy fiatalember bőrkötéses könyvből hangosan olvas.
– Én istenem, jó istenem, lecsukódik már a szemem, de a tiéd nyitva, atyám, amíg alszom, vigyázz reám!
Wertheimzár hangosan utánamondja a szöveget.
Utána odalép Dante Pavelicshez, és fojtogatja egy darabig. Majd átöleli, szájon csókolja, és a vállára borulva hangosan, felszabadultan zokog.
A fiatalember leteszi a bőrkötésű könyvet, és bead Wertheimzárnak egy Sevenal-injekciót.
Wertheimzár lelövi a fiatalembert, Dante Pavelicset és az elrajzolt pontembereket. Hangosan, szaggatottan lélegzik. Majd lassan lefelé fordítja tekintetét, a pisztolyra, az arca kisimul, puhán elfüggönyöződik. Mosolyog.
Kardos G. György
A géppuskakelepelés hirtelen elhal.
A jeruzsálemi bekötőúton három hulla fekszik.
A nap eléri a Hebron Rózsája* nevű kóser vendéglő második ablakának tavalyelőtt fehér olajfestékkel újramázolt ablakdeszkáján a második repedést.
– Sok rohadt gój* – hangoskodik Svichak a kóser vendéglő asztala mellett –, az Ince pápa, a Truman elnök meg a Piccard professzor! Még a Churchill is kifejezetten azt mondta: córesz geboren ojvé. Egy ilyen hapele cicesz.
Ábrahám, a szatír ablakából halk horkolás hallatszik.
Ábrahám ráérősen ballag a kerítés mentén. Közben arra gondol, hogy Harkovban annak idején Ábrahám Noéovicsnak hívták, meg arra, hogy a feleségét a nagy pogrom idején ismerte meg, még tizennégyben, egy fregolin. A hützpébe is ideje lenne már bemenni. Ábrahám nagyot sóhajt, ma megint nem fog bemenni a hützpébe. A vége az lesz, hogy csakugyan megvonják tőle a részes citromművelésre kiadott földet. Ott egye a fene, gondolja Ábrahám, csupa föld az egész.
Ézsaiás Grünbaummal a kerítés sarkánál találkozik.
– Sólet* – mondja Ábrahám.
– A’lehem* – válaszolja Ézsaiás Grünbaum.
Ézsaiás Grünbaum Hamburgban született egy villámhárítón. A felesége spanyol ortodoxok lánya, és korábban zongorázott, a zongorát azonban néhány éve az angolok a közbiztonságra való hivatkozással elkobozták, fölrakták egy páncélautóra, és elvitték Szudán legdélibb részébe, ahol ötven fok az átlaghőmérséklet árnyékban. De az is lehet, hogy útközben bedobták a Vörös-tengerbe. Ábrahám nemrégiben járt Grünbaumék házában. El Cantar Mio Cid,* mondta akkor Ábrahámnak szomorúan Ézsaiás. Ojjaj, mondta erre alamuszin pislogva Ábrahám, mi mást mondhatott volna?
Most megállnak egy kicsit beszélgetni.
– Asram behóvet – mondja Ézsaiás Grünbaum.
– Ja pisu, tü pises, on piset – vonja meg a vállát Ábrahám.
– Du bist wie eine Blumenthal – méltatlankodik Ézsaiás, és szemmel láthatólag szeretne már szabadulni Ábrahámtól.
– À la recherche du temps perdu – foglalja össze a tényállást Ábrahám, és hátat fordít Ézsaiás Grünbaumnak.
Tíz lépést sem tehet, amikor felcsattan az angol őr szava.
– To be or not to be!* – Kérem az igazolványt (angol).
– That is the question* – feleli rossz angol kiejtéssel Ábrahám.
– Disznók külyke – kiabálja hasonlóan rossz arab kiejtéssel az angol, és Ábrahám a háta közepében érzi a géppisztoly csövének kis, kerek nyílását. A másik kis, kerek nyílást a nadrágjában érzi, kézzel foghatóan.
– Effendi kampec*
– mondja az angol, és hátulról jól megtaszítja Ábrahámot. Ábrahám megadóan mosolyog, és többé nem érzi a kis, kerek nyílást a nadrágjában. A nadrágját érzi, azt a furcsa valamit, ami azelőtt nem volt nadrág, de miután kijött a kis, kerek nyíláson, mégiscsak nadrág lett, ahogy elindulnak, elöl Ábrahám, hátul az angol géppisztollyal, a jeruzsálemi bekötőúton.
Öregszem, gondolja Ábrahám, a citromföldre készültem, és most itt állok a haifai haditengerészet kuplerája előtt.
Az angolt Jeruzsálem határában lelőtték. Ábrahám megnézte, van-e még benne élet, de nem volt. Így került Ábrahám, a szatír Haifába. Ha az embernek nincsenek rendben a papírjai, a legokosabb, ha elgyalogol Haifába.
Nem érdemes, nézi a fogatlan, kifestett lányokat Ábrahám, most már nem. Bezzeg a háború előtt, akkor még más lett volna a helyzet.
Nem megy be a kapun. A Department* két utcányira van a kuplerájtól.
– Az élet olyan, mint a sózott hal – mondja félhangosan maga elé.
Este már a Hebron Rózsájában issza a cugfiszt.
– A nyű essen beléd – ül le Ábrahám asztalához Abu Hasszán.
Abu Hasszán Magyarországról ideszármazott arab.
– Tebeléd is – válaszolja Ábrahám, a szatír.
Ábrahám tud néhány szót magyarul. Tavaly volt egy munkása, attól. A magyar munkást Ábrahám legnagyobb bánatára ki kellett rúgni, mert a citromegyelés helyett folyton írt, állítólag valami regényt. A vége az lesz, hogy megvonják tőlem a részes citromművelésre kiadott földet, ez jut Ábrahám eszébe a magyar munkásról, akit ki kellett rúgni, és ettől a sötét gondolattól felhős tekintettel nézi a pohár alján összesűrűsödött cugfiszt.
A géppuskák akkor nyitnak tüzet, amikor Ábrahám Jeremiás Hadova szekerén éppen hazafelé tart a züfecbe. A hützpéből, ahova mégiscsak elment.
Nem vonják vissza, gondolja, egyelőre nem. És elgondolkozva nézi a közeledő golyókat, furcsa, hogy milyen fekete a hegyük, pedig az oldaluk fényes, és nem is ékalakban szállnak, hanem parabolikus ívben, ami teljesen szabálytalan, különösen akkor, ha az ember figyelembe veszi a szolgálati szabályzat idevonatkozó utasításait.
Jeremiás Hadova nyakán kidagadnak az erek. Már évek óta akar valamit mondani Ábrahámnak.
– Te, Ábrahám – szólal meg rekedt hangon –, én Harkovban egyszer megfogtam Azáma Cumbájspil mellét.
– És milyen volt? – kérdezi Ábrahám.
– Kemény – mondja Jeremiás –, hát az egyikről véletlenül lepörkölődött a bimbó egy szalonnasütés alkalmával.
Megesik az ilyesmi, különösen szalonnasütéskor, akarja mondani Ábrahám, de valahogy elmegy a kedve a beszédtől, inkább hallgat. Némi vizsgálódás után megállapítja, hogy a golyók hegye mégiscsak fényes, ha nem is olyan nagyon, mint az oldaluk. Tíz méterre saccolja őket, persze csak hozzávetőlegesen. Méterben számol még mindig, a yardhoz sehogy sem tud hozzászokni.
A Földközi-tenger felől fülrepesztő motorzúgással elhúz a jeruzsálemi bekötőút fölött a mélyrepülésben szálló Winston Churchill, és szivarjának füstje beleolvad az acélszürke égbe.
Sükösd Mihály
Az Alföldet főleg sík vidék alkotja.
Tullio Serafin Annalesei szerint sík vidéknek az nevezhető, ami lapos. Chester Bowles ehhez még annyit tesz hozzá, hogy a rádium felfedezési ideje tizenkét óra és húsz perc.
A Prónay-különítmény 1920. július 21-én déli 12 órakor ért föl a budai hegyvidék egyik csúcsát alkotó Dobogókőre. A csúcs elérése előtt másfél évvel Leim és Pagonyi zászlósok még nem tartoztak a század kötelékébe. Két napja viszont leszakadtak a századtól, női ruhát öltöttek, és a Zalaegerszeg főterén összeterelt tömegben hol itt, hol ott fölbukkanva ütemesen azt kiáltozták: „Bérmáljon meg minket a Főtisztelendő Úr!”
Fulton száztizenkét éve találta föl a gőzhajót, a filoxéra amerikai eredetű szövőlepke.
A század hajnali fél ötkor díszlépésben vonult be Budapestre.
Budapest hazánk fővárosa. Nevét Pest és Buda, valamint Óbuda egyesülésekor, 1872-ben kapta. A várost átszelő folyót Dunának hívják. Az ipar és a közellátás viszonylag fejlett. A folyó két partját hidak kötik össze, a villamosok sínen közlekednek. A város egyesülésének évfordulójára írta Kodály Zoltán magyar zeneszerző a Budavári Te Deumot.
– Nem ismersz te még engem, édes fiam – mondta csöndesen Prónay.
A medvearcon gyermekien lágy mosoly játszadozott. A parancsnok a ház előtt ült egy fatuskón, mellette egy másik tuskó, azon kancsó bor, domoszlói rizling, 1911-es évjárat.
Főszereplőnk, Csutorás Vendel 1932-ben született értelmiségi családból, 1945-ben Pesthidegkúton egy légiakna megölte. Ha korábban születik, jelentős szerepet játszott volna történetünkben. Így Werner Heisenbergre kell hivatkoznunk, szerinte a megfigyelés tárgya visszahat a megfigyelést végző személyre.
Prónay mélyet sóhajtott, fölállt, majd fájós lábát óvatosan kímélve bebicegett a házba.
Májusz Kristóf és Bicepsz Albin nem sokkal élték túl a frankhamisítást. Az ügy eltussolása után négy darutollas tengeralattjáró kereste fel őket lakásukon, ahol a formaságok elintézése után udvariasan előbb hasba, utóbb hátba döfték őket, majd a vérző holttestekkel a vállukon feltűnés nélkül a Kamaraerdő irányába távoztak. Ott Májusz és Bicepsz tetemét a földre dobták, hogy a varjak egyék ki a szemüket. Az egyik varjú még ma is él, Hopp Albertnek hívják, csobánkai lakos, nyugdíjas MÁV-főintéző, SZTK-igazolványának száma 1967/49851/b.
Csurka István
Kakecz kijött a boxból, kapott egy tippet.
Hogy ráérő idejében mit csináljon és kivel. Köszöni az ilyet, inkább kijött. Otthagyja a pályát, gondolta Kakecz, most aztán ott.
A Thököly útnál megborzongott. Nadrág nélkül volt, a nadrágját még a hatvanas évek elején elvesztette egy befutón. A nehéz éveket viszont, gondolta elégedetten Kakecz, nadrágban csinálta végig.
„Mindazonáltal most hideg van”, gondolta tovább a dolgot Kakecz, mert a gondolkozás az utóbbi időben valóságos szenvedélyévé vált. Majd tágított egyet a gondolaton, és általános érvényre emelte. „Hidegben az ember fázik.”
Bement a Hungáriába, egy asztalnál ott ült Zolk Zeltén, a költő, és lejárt tiketteket evett reggelire. Nadrágja neki se volt, de ő a nadrágját még a harmincas évek félfeudális körülményei között veszítette el. Ráz Pél, magyar lektor szerint, akinek hármójuk közül egyedül volt nadrágja, egy kifutón. „Ezt ma már nem lehet ellenőrizni”, gondolta Kakecz. „Mindenesetre az tény” összegezte ismereteit mint magyar író és sportfogadó, „hogy Zolk Zeltén már nadrág nélkül érkezett ebbe a társadalomba.”
– Hogy boxolnak a lovak? – kérdezte Zolk Zeltén.
– Szóval szerinted a lovak boxolnak – mondta Kakecz. – Te vagy a magyar lótenyésztés történetének abszolút pancsere.
– Tudod is te, mi az az abszolút – mondta Ráz Pél.
Kakecz maga elé nézett. Abszolút sörösüvegeket látott, húszat, harmincat.
– Most mondjátok meg – nézett bele az üveges mélységbe –, egyetemi diplomám van, én találtam föl a kéjgázt, régen még nadrágom is volt, miért csinálom én ezt?
– Mert egy kutyával keresztezett ló vagy – mondta Ráz Pél. Egy lóboxer.
– Ezt tette velem a Micsurin – roskadt magába Kakecz.
– A Micsurin az egy ló? – kérdezte Zolk Zeltén.
Nem is feleltek neki.
„Az lehet”, gondolta Kakecz, „hogy én egy lóboxer vagyok, de ha jól emlékszem az eredeti tőkefelhalmozás történetére, és ennyi üveg sör után kizárt dolog, hogy rosszul emlékezzek, ennek van valami mélyen rejtező, súlyos, társadalmi oka is.”
Fölállt, a társadalmi ok súlyától kissé megingott.
– Hova mész? – kérdezte Ráz Pél.
A boxba – mondta Kakecz, és úgy tett, ahogy mondta.
„Az élet egy nagy box”, gondolta kifele menet.
|