Pilinszky János
|
A walesi hercegnek
|
a hold süt és az Úr mered, |
| s az Úr elé emberek fogva |
|
húznak roppant, nagy verseket, |
|
| amiket mind én írtam arról, |
|
hogy az Úr mered és hogy én |
| visszameredek, mire ketten |
|
kijövünk egymás könyökén. |
|
| S a versek lassan nyikorognak, |
|
a címűk mindig az: Kaputt, |
|
| mert ők már a végsőt ragozzák, |
|
már azt mondják: Karád, Karám, |
| míg cekkerét vadul ledobva |
|
lecsap rám schrecklich Nagymamám. |
|
|
| Fogadjunk, nem tudod, mim van nekem. |
| Egy rabruhám. És néha szégyelem. |
| És néha, hogyha van rá alkalom, |
| kigyúl a szám és ég az alkarom. |
|
| És lángol és lobog a raffia. |
| És felkiáltok, ez az Ő fia. |
| De nem. Egy kápó. És nagyot ereszt. |
| És visszaszól vadul: te tetted ezt! |
|
| Se így, se úgy. Az évek nélküled – |
| mint fák között egy nyombélszűkület. |
|
|
|
In memoriam Simone Teilhardovics Kafka
|
|
|