A szenvedés lenne a kulcs a költészethez? Kattan az ajtózár, benyitunk: a lélek,
mint a szétdobált lakás, honnét sietve távozott a lakó; egymás hegyén-hátán a gyermekévek,
kudarcok, szerelmek; szellem, hogyha járt is ott előttünk, kihúzott a kulcslyukon. József
Attila őrült naplójában semmi magyarázat arra, hogy egy rögeszmés beteg hogy írhatta meg
az Ódát? Kit nem küldött vissza a boltba az anyja? Kit nem vertek
össze ostorszíjjal a Föld poros udvarán? A lélekbúvár díványán csak a kóreset fecseg. A vers
az emberi elme hibátlan működése; a szikrázó fölismerés, hogy a részletek milyen jól
összeillenek ott, hol a haláltábor túlterhelt parancsnoka pihenésképpen rózsát metsz;
másszóval a jó meg a rossz fogaskerekekként kapcsolódnak össze, és a mérték mindig mi
magunk vagyunk, akik hol meghunyászkodást, hol lázadást töltünk a történelmet mozgató
motorba… A sejtek alvilága persze kénköves halált gőzöl ki, s mind nyilvánvalóbb, hogy
semmi esélyünk azzal szemben, amit korunk divatja szerint az alkatrészek végtelenéből álló
építőkészletnek gondolunk, de a vers kikúszik a barlang száján át a napvilágra, s meghozza a
hírt, hogy az emberi fajta javíthatatlan; őmaga roncs, de esze még mindig a szabadságot, e
szeszélyes tigrist szelidíti; és a határtalan sötéttel megrakott tehervagon lassan mozgásba jön,
csikorognak a csontok és a csillagok, s arcunk fölött egy vasutaslámpa Napja, fülünkben a fű
hullámzó harsogása, az évszakok hangsúlyával tagolt beszéd. |