Költő a hetvenes években^*

a hatvanas évek költője lángbetűkkel írta a kor falára MINDENKI HÜJE CSAK ÉN NEM mások meg nem kevesebbet vártak a Beatles-együttestől mint új világvallást békét jövőt aztán jöttek a hetvenes évek a Beatles örökzöld slágerek fenyőillata lett és a költők áttértek a gépelt betűkre nem is szólva az elidegenítő célzattal használt írásjelekről mellesleg közben az is kiderült hogy a valóságanyag csak korlátozottan hasznosítható a költészetben amire vegyünk egy egyszerű példát a lírai ént vagyis ha nekem például mint egy adott ország állampolgárának három fülem nőtt volna az elnyomástól és a tekintetemből kiolvashatók lettek volna bizonyos szörnyűségek vagy épp ellenkezőleg a homlokomon egy csillag világított volna az ugye a világértelmiségit nyaralójának valamelyik óceánra vagy egy hegyi patakra nyíló tágas teraszán töprengésre csábította volna mely töprengés mint köztudomású ketyegő gyümölcsöt érlel a repülőtéri csomagmegőrzőkben vagy ágyúcsőbe tölthető míg viszont a szegénység kisszerű tempózása a cápák közt a sikoltozás a vér nyíltan szólva unalmas a hétköznapi elem a versben nem más mint kihívás és semmi esetre sem arra való hogy eltussolja a földrengető botrányt melybe szédítő ígéreteivel századunk rántott bele minket hetvenes évek a költő egy szemetes kukában idézi a teljes embert és röhögnénk is rajta ha éppen nem azt hallanánk hogy az autók szökőárja fölött köröző madarak a Marseillaise-t fütyülik azaz azt hogy nincs vesztett csata ami nyilvánvaló képtelenség és egyben az ember legfőbb bölcsessége halálreumás csontunkban a nyár az esetlegesben sajgó lényeg a másodperc merev burkában osztódó suhanás