Az új világ

Pár száz év múlva – tegyük föl, lesz jövő! – hol lesz a hajdani eszmepiac: a találmányok, a gyűlölségek, a filozófiák? És mit jelent, ha jelent még bármit is, a kínok kínja, az életünk; hogy ki kit tartott árulónak, és hogy ki volt csakugyan az? Egy átmeneti kor szülötte, az új világról keveset tudok. Talán majd fintorogva beletúr az antológia-halomba: mennyi vers! és mindben a stílussá silányult élettörmelék az óhajtott egész helyett!… Félő, hogy így esik. De eshet akárhogy, a fölsíró csecsemő körül forróság és lucsok képében a múlhatatlan szenvedés: a megakadt-vérrög éjszakák, a háborús malomban malomkő módjára csikorgó évek; a nem, amit erre mondok. A célba juttatott tanulság? A múlt csillagképéből érkező üzenet? Semmi, csak egy mosoly a barlangkép-rajzolatú ajkak körül… nem én, mégcsak nem is mi, semmi nyomunk… csak a szél fúj, és a tenger sós kazánja dübörög (ha épp tenger van arra, s nem legelő vagy egy ismeretlen város), és a lélegzet madárfiókaként előbb csak föl-le bukdácsol, majd fülsértőn csivitelve villámló köröket repül, s a fényözönben nem kérdés, hogy isten-e az, ami úgy ragyog, vagy téridő, vagy bármi más, mert látni, hogy a csoportképnek ő a főalakja, ő, aki igen és nem között vergődve a sárban mindezt föltételezi.