A mások élete. Az ifjúság laza izmokkal jár-kel, s könnyen kimondja: ők, de nem nagyon izgatja, hogy
kikről is beszél. A felnőttkor – görcsös kezében görcsösödő betűk – aggályosabb. Miféle meghatározás
illene rájuk? Ők lennének az emberiség? A rollereikkel, a kempingkerékpárjaikkal, az autóikkal? A
lakótelepi útra ferde sugárban dőlt a tavaszi nap; még nem melegített, csak súrolta a Földről a rákövült
sarat. „Mondd, Zsófi, te is kiveszed a GYES-t?” És közben lassan múlt a csontokból a háború; az óra
percei bárányfelhők képében vonultak egy láthatatlan vezérkos után; még egy-két év, s rögeszmének
fog tetszeni, hogy versben másztam meg a Koponyák Hegyét. De számít-e ez még bármit is? Tovább
indultam, az út mentén ritkultak a házak, majd a fű meg a föld is, körbefogott a fény… vagy a
fuldoklás… mintha vattát szívnék gyárfüst és szél helyett, s a tömítőanyag lassan betöltené a lélegzet
helyét: fehér, fehér… majd visszafordultam, hogy lássam az égitestet, ahol velük együtt ért a jó, a rossz,
és láttam, ahogy hazamentek, megvacsoráztak, az ágyat megvetették – este, egy a sok közül, csak éppen
minden fényben úszik: a csillagok állólámpáján a végtelen ernyő hangtalanul rezeg… és végül, megcsalt
szerelmes, még azt is láthattam, hogy az álom fölfedte szépségük kínzó lényegét, az arcátlan
kíváncsiságot, melyből kitavaszodnak a fölfedezések, és kinyílik a kertkapu, honnét ránkvicsorítva
bokánk felé kap a házőrző halál. |