A fiatalságé. Hihetetlen, hogy még fölvillan. Még hihetetlenebb, hogy ezt csak képzelem. Egy porcikám
sem azonos azzal a fölfuvalkodott, szomorú szófosóval, akit most verses boszorkánysággal megidézek.
Jöjj, Arábia Hercege, lépj be háremedbe! Bibircsók csattan a csók helyén, ha első hölgyedet köszöntöd;
utódja, a Keblek Keble a gyilkossági csoport fotóján látható, mint áldozat (Los Angelesben és nem
Londonban, mint ahogy tapintatból írtam, amikor még élt az apja); párizsi majszterné az ő utódja, a
mongol szemvágású, szőke; és a többi… mit tudom én.. nem is érdekel. S ez az új. A növekvő fáradtság,
ahogy kapaszkodunk a vitorlarögzítő kötélen fölfelé; és egyre több illúziót szórunk ki a
fölszerelésünkből, mert már unjuk cipelni. A józan ész… a látomás… a vers… Más szóval érünk, mint
a gyümölcs. Csakhogy hiába, mert mit hall az öreg Kolumbusz a kertek alatt fölhangzó
szamárordításban? A tengerharsogást. Az utcai forgalom zaján is átszüremlő, gyönge de folytonos
nyikorgás jelzi: hajónk a nyílt vízen halad. S a Föld fedélzetén tajtékot hányva átcsap egy-egy év. S
hiába annyi nemzedék hulláma előttünk, és hiába láttuk a hajdani város lávakonzervében a még csak
részben föltárt áruházat, parkolót meg az önjáró rakétát, mágnes vonz a láthatár felé, mert ott is kell,
hogy legyen valami… s van is, talán a jövő… s ha az nem, hát a folytatódó víztükörben önnön arcát
szikraözönnek látó szomjhalál, az ifjúság festett hajóorrszobra, mely fából faragott szemével bíztatón
kacsint sós könnyek közt suhanó magára, NA MI VAN, ÖREG? |