Miféle ön- és közveszélyes árnyalak az, mely a működő vulkán tövében azt dünnyögi: „Nem eszik
olyan forrón a kását”? Észérvek nem hatnak rá, és ez gyerekkoromtól fogva mélyen ismerős. Lehet,
hogy ő a vesztett ügyek védőszelleme? Ő – azaz én. Vagy bármelyikünk. Kit nem kísértett meg
közülünk reménynek látszó őrület? A minél kevésbé, annál inkább logikája?
A nagyhatalomnak persze nem érv egy kackiás „csakazértis”, őt a családfönntartók gondja nyomasztja:
a tartományok, a rossz termés, a hadsereg… Csakhát mi az, hogy időtlen idő? Egymás után hulló
levelek, s mintázatukban a makedón hadrend négyszöge ismétlődik. És most gyorsítsuk föl a
képzeletünket: látni a magban a maghasadást. Ó, mondom, hogy a régi költők szépségeszményére
kacsintsak, az emberi tényező! Olyan ez, mint a vadászat. Az ismeretek bozótjában megvillan a
nagyvad mágneses sörénye, és ami addig biztos volt, bizonytalan lesz, és a kirívó esztelenségről
kiderül, hogy bölcsesség. Ez a vasszegekkel átvert földdarab engem végül is szeretetre nevelt.
Odaképzelhettem a táj fölé a nagyobb műhelyt, melynek gyaluforgácsát zörgő avar képében söpri a szél
– a látomás a megfigyelőre utalt: magunkra, a hétköznapjainkra, ahol nyilalló lélegzettel, pumpáló
légzőizmokkal, göndör mellszőrökkel s fölmeredő pihékkel volt tele minden… A szépségek szépsége,
a fiatal sejt a belső végtelenbe bámul: ott is az elképzelhetetlenig fokozódó méretek, csak megfordítva;
a Nap már láthatatlanul kicsi, és körülötte még kisebbek a csillagok, s a csillagok körül csak a mindent
megdermesztő fagy, ami itt az édesség, a keringő vér halk zúgása, a langyos húsmeleg… |