A közép-európai pokol. Semmi latin túlzás, mint Danténál; ha fortyog is valami lé a roppant
hegyláncok között található gödörben, hőforrás az, nem szuroktó. Nyársforgató ördögök helyett pedig
csak a szervezett világjárók csoportja tódul ki a buszból. Igaz, van egy kis fékcsikorgás, fogcsikorgatás.
De máskülönben elsőosztályú a szervezés. A táj pedig, esküszünk rá, postai képeslapra illik; erre
sziklaszirtek, arra dombvidék, amarra sík mezők, és rajtuk mindig az adott évszázad kellékei:
várkastély, vályogtemplom, átjátszó tévéadó. S a népek egymáson hevernek, mint a kőzetek. Kedvelt
időtöltés a mélyfúrás, mely azt kutatja, melyik réteg rakódott le előbb. Amúgy a legfőbb gond az
anyakönyv szabályos vezetése; az újszülött a BEVÉTEL megnevezésű rovatból később más rovatokba
írandó át, aszerint, hogy épp mire van szükség; hősökre, áldozatokra, stb. Megjegyezzük, nagy
könnyebbség az, mármint a NYILVÁNTARTÁS dolgozóinak, ha egy-egy nemzedék a gondos munka
végső aktusaként FOGYATÉKBA kerül. Továbbá jó még azt is tudni, hogy a kis ország párduca nem
szül egeret; párducot szül, mely – anyagtakarékosságból – akkora, mint egy egér. Hanem egy dologban
aztán nincs takarékosság, s a vérfelhők, ezt minden látogató állítja, pompás látványt nyújtanak,
legkivált alkonyattájt. Hát még, hogyha a pénzbedobós távcső nézőkéjébe tekintve megfigyeljük azt
is, hogy Caraffa, olasz származású hadvezér, a felvidéken állomásozó császári hadak legfőbb
parancsnoka egy barokk-módra fodros páragomolyból kialakított, repülő íróasztalon levelet ír Baron
Jakob Julius Haynaunak: „Üdvözlöm, kedves kuzin; hallom, akasztat, ez derék; bár én a vasfogókat
jobban kedvelem…” |