Bevettem én is a maszlagot, hogy a költészet mindenható. Nincs óceánunk?
Képzelünk magunknak. A Duna zölden csillogott; Viki rajongva hallgatta legújabb
kamaszkori versemet; vártam, hogy előttem is elússzék a dinnyehéj. De csak az idő okádta a
lángot és a fémes kattogást, ahogy a megelőző korszakokban is. Sok év után a
Lukács-uszodában találkoztunk össze újból; a börtönévek nem látszottak rajta. Jól van,
mondta, férjhez ment, a priuszát is törlik… vagyis… megígérték. Egy életünk, egy halálunk, ez
egy kis országban azt jelenti: egy uszoda, egy
főhatóság és egy filmgyári vetítő, ahol a szakma összegyűlik. És a
vásznon futó film egy családtörténet, melyben minden szereplő rokona mindenkinek, s a fent
meg a lent csupán időleges, mert mindig jöhet egy kiszámíthatatlan fordulat, amitől minden
fejre áll – hogy ismét kiderüljön, semmi változás… A taposókádban eközben persze bőven
tocsog a vér… dehát szüretelünk. Egy-két fekete szegélyes fotó, emléktárgy, sírfölirat… Hamar
elfelejtjük, s napozunk a vulkán tetején. – Szióka, jól vagy? – Szia, megvagyok. Mondtam volna, hogy semmi baj? Hogy van még idő mindent helyre hozni?
Régóta nem olvasom föl nőknek a verseimet. És nem hiszem, hogy a költészet segélycsomag,
melyet helikopterről dobnak le a bajba jutottnak. A verset, akár a vérebet, ösztöne űzi a
sebzett préda nyomán, hanem az futtában formát s tartalmat cserél: érd csak tetten a Föld kis
országában a kézzel fogható kínszenvedést, a valószínűségek csillagközi maffiája után
nyomozol, a Fekete Kéz után, mely a Napból kiszakított gázfelhőt szerencsekerékként
pörgette meg, hogy egymást érje benne tömegmészárlás és turistaút, logikus jövőképpel
csalogatva a játékszenvedélyt. |