Mondatfűzésük díszlete között egy százados kalandfilm, ócskaság és
izgalom: vérbíróság, szökés, besúgók, népi hősök, üldözés, orgyilkosok – A hét
mesterlövész. Mégha az izgalomnak, mint a versnek, van valami véren és
kalandon túli tétje is; nem a szedett-vedett államkincstár meg a kakas-a-szemétdombon
hatalom, hanem az üdvösség – ha volna… ha hihetnék… bár, ki tudja… Mindenesetre az
intrikáktól mindig karnyújtásnyira a Biblia. És mindig ott egy rosszul őrzött várkapu, egy meg
nem épített kőfal, egy haditudományokban járatlan főtiszt, szóval az anyaméhből ismerős
ringás, az édes és keserves ország adott körülményei. És a selymesen surrogó remények
között átlebeg egy őrült kombináció: a törökök… Amerika… a Napkirály… Aztán a történelem
megszilárdul, és előtűnik az ipari háttér, mely végső soron eldönti a háborút, és fölmerül
Rodostó, Döbling, Torino, amúgy különb s különb hely mindegyik, de lényegileg egy, a
száműzötteké… fülük mélyén egy tenger zúg, s hullám hullám után harsogja: „miért?”, míg
tavaszi lázroham képében a Földre nem köszönt a barkás-kontyos őrület, hogy a csont
sajogjon és a természet felejtsen, és a sejtekben fölgyülemlett pernyét szétfújja a szél…
Újjászületni? Csábító a gondolat. De hajtogasd csak szét a csataképek színes szirmait, ott
feketéllik a méregtől duzzadó mag, Európa szegényebb felének lényege, a mindig könnyen
fölégethető és meggyalázható, tehát mindig föl is gyújtott és meg is gyalázott parasztház. |