Egy háború persze válasz volna minden kérdésünkre; a behemót válasza: nincs többé
kopasz fej, értéktöbblet, új baloldal, szexuális kérdés, közművesítés… Az ifjúi láz jeges fürdőt
vehetne. Vagy tüzeset. Miért ne? Tegyük föl, a lángtenger dagálya megállna a pinceföljáró előtt.
Tegyük föl, a nincstelenek nem roppannának össze a veszteségtől… végre ők jönnének… a déli
félteke megmaradna… Brazília… Ezen az úton az őrület jár. És nemcsak a széttaposott erőművek
meg a hullahegyek miatt. Istent kerestünk, magunkra találtunk; a határainkra: az vagyok, hogy más
már végképp nem lehetek. Tiszta lap? Vérrel teleírva? A csillagok erkélyéről nézve talán ez volna a
legfőbb mestermunka: a sablon, mely szerint az idő halad. Hanem engem a túlzott tárgyilagosság
undorít. Az isteni bennem épp a földszag; ők, akiket faekével és traktorral láttam szántani; meg-megzizzen a szálas óceán, és körben a végtelen arc vonatkozási pontjai… fák, a kátyúk az úton,
egy suszterbogár… a világ verse a részletekben él. Egy város ostromakor tanultam ezt, bő félóra
alatt. Először a lélegzést hallottuk meg. Valahonnét messziről zihált egy hatalmas tüdő. Aztán
fölfogtuk, hogy a légszomj működteti mellünkben az élő fújtatót. Aztán nagy csönd. A szédülés,
hogy megúsztuk. A vasajtó. A folyosó. Habarcs az ormótlan kövek közt. Majd a némafilm: a
föltámadás bálján lassan imbolyognak a téglaporos kabátok… fényivó szemek pillátlan tükre…
Nézhetek-e más tükörbe ezután? Hírmondónak hagytak meg a világhódítás korából. Összeégett
szájam a hír, ahogy azt motyogja: NEM.
|