Emlékezzünk most a megszállott naivakra; a tébolyukra, hogy itt a jövő. Egy percre mintha mosolyba
takarhatnánk a világot: a gépeik… istenem… meg a szoknyadivat… höhö… Mit tagadjuk, kedvezőtlen
a mérleg. A végső harc helyett helyi háborúk. Az óceán koszos. A láthatáron füstköd, és még jó, ha
csak az. A forradalmi helycsere máskülönben előírás szerint végbement. Isten, a kitelepített gróf
segédmunkát végez. Az elkapatott tudás pedig külföldre és vadászni jár. De mit látni a magaslesről?
A horda makacsul űzi a zsákmányt. Kőbunkótól roppan a koponya lágytojása, megindul a
nyálelválasztás, már-már ebédre kordul a százados gyomor, de a halhatatlan vad továbbszökell. Ha nem
így, hát úgy. Képek csapdáját állítod neki: nyüzsgő lombon áthajított sugár, a Nap dárdája ő, vagy a
Nap maga, égő aranypénz – a csapda üres marad. Akkor hát ő a bosszú, a szenvedés, a fölfedezések.
„Megvan”, mondod, és üres markodra meredsz. Ettől aztán elfog a dühroham („a közhangulat
érthetetlen változása”) és a háztetőről az ártatlan járókelőkre lövöldözöl. Végül kijózanodsz és többé
nem törődsz az elnevezéssel, ráadásul a hús sem izgat már olyan nagyon, csak a vad futása, a könnyű
lábdobogás a lehet és lesz között ingó pallón, melyen átiramlik a túlsó partra: ő az, nézel utána, ő, jelen
és múlt titkos aránya, a rejtélyes keverék, melytől mindig fölrobban a végsőnek tetsző magyarázat, és
minden perc új nyiladék az áthatolhatatlan sűrűben, hol az eszmékkel vadászó majmok minden észérv
ellenére kitartó és fejlődéstani szépségversenyt nyert családja él. |