1956 november vége: egy távoli ismerős merül föl a ködből. Egy órán át járjuk az utcát, ő beszél:…
„aztán kizártak a pártból, mire Alíz is”… Nem mondom tovább; az éveket, a barátságunkat, s ami
készületlenül ért, az elszakadást. Évek múltán, New Yorkban már a repülőtéren várt. Megöleltük
egymást, de hiába. A gyerekei angolul nyafogtak: DADDYYY… Délután pedig ő magyarázta a
kisebbiknek:… „erről már John Adams is úgy nyilatkozott”… Hogy is mondjam? Engem a háború és a
halál humorra is nevelt, nekem nehezen jött össze a párt, Alíz és John Adams. Váltsunk-e hát,
merengtem, lelki fehérneműt? Inkább, folytattam a töprengést, legyünk, akik vagyunk; ez nemcsak a
kis nép védekező reflexe, de vérlázító módszer is, ha a csillagkonzervhez keresünk nyitót. A helyzet
ez: függünk a kordivat szerint készült kivégzőeszközön, kezünk-lábunk átverve rögeszmékkel, hogy
„szebb jövő” meg „majd az utódok”, s tény, hogy inkább vagyunk nevetségesek, mint tragikusak, mert
(szégyen mondani is) haldoklás közben a nadrágunkba vizelünk vagy (pardon) más neveletlenséget
művelünk, és sehol a római százados, hogy a mellét verve rogyjon a földre: „Ez Isten fia volt!”; és
nemhogy viharfelhők nem jönnek, de pompás kirándulóidő van, s nem reng a föld, csak a mikrofon
gerjed be a fennkölt gyászbeszédtől; mégis, a magunk módján mi győzünk, és délután, a vágószobában
a stáb hiába adja majd a helytartó szájába a mondatunkat, azt mi mondtuk, bármit is mutat (a sporthírek
előtt) az evangéliumi híradó, azt hályogos szemünk, cserepes szánk és öt sebünk mondta, hogy ÍME
AZ EMBER. |