„Gyorshajtásért hatszáz forintra büntetem.” A Wartburg hátsó ülésén Nemes Nagy Ágnes és Lengyel
Balázs ült, éhesen és fiatalon, ahogy a Tankönyvkiadó „Írók, képek” című vegyesfelvágott-könyvének
mellékletén: sovány hiúzpár. Álmomban is döbbenten bámultam a nagyalakú, szemcsés, rendőrségi
távfotót; miféle nincs-és-nem-is-lehet-olyan szögből készülhetett, hogy csak őket mutatja, a fiatalság
együgyű vagy-vagyjait – mintha nem is egy koravén gyerekből lett felnőtt ült volna a kormánynál, az
útra meredve a szélvédő mögül. De hát a valóság mennyivel hihetőbb? Jó szót és oktatást mi mással
hálálhattam volna meg, mint arcátlansággal és lázadással? A kézről kézre adott tanulság, a követendő
példák… nohiszen! Az ifjúság viháncoló tigriskölyök képében rohangál az öntudatlan dzsungel boldog
fái között, és csak vérmocskos ragadozóként tanulja meg behúzni a karmait. A szellemjárás viszont már
a halál előjele. Fölrémlik egy arc, a nem-én, ami átsugárzott rajtam; föl a többiek, az angyalnak túl
testes, a térdüket röhögve csapkodó, ebéd után jókat böfögő szellemek; érzem lélegzetük a tarkómat
süti. A legtökéletesebb csapda a remény: hogy üzenetük s vele az enyém is most az egyszer valahogy
célba ér. Az idő, mint az 5-ös út Kecskemét felől Pest felé: egy-két hosszan kígyózó, zsibbatag község,
zúgó dobozmagány, a fényszórók káprázó mozija; és a rendezőelv, az, amit a vallás Istennek nevez,
a tér egy sötét dűlőútjára farolva lődözi a feneketlen sötétbe egy messzehordó galaktika radarsugarát.
|