Pára

Az eszmefolyó örvénylett; a vízbe lőtt árnyékok tátott szájjal sodródtak a jégtáblák között; Jehova, Jézus, Wotan, Marx – melyikük szólhatott volna egy gyerekhez? Az első emeletre beszállásolt tiszt levetette az ingét, és a vászonbunkerből kimásztak a tetűk. Ember és emberkép tökéletlenül fedte egymást; a hézagon át a tél süvített be: a sorsszerű mozzanat. A háborús-rokkant tudat mi másban hihetne, mint a közösségben? Csakhogy az édenkert, amit ki-ki a maga módján képzel el, a valóságban had- és pénzügyek; és a minden zárba illő kulcs, a megváltó, egyetlen magyarázat… hagyjuk is ezt! Inkább olyanformán képzeljük a dolgot, mintha az idő verset írna. Megvan az ötlet, a formasejtelem (államrend, ez-az), és akkor minden másképp történik, mint ahogy tervezve volt; azaz nem is minden, csak valami, de az épp elég ahhoz, hogy minden más legyen. A nagy számok törvénye persze beválik. Csakhogy a sokban mindig ott az egy, amitől az eszmei kristályszerkezet helyett egy pókerjátszma bontakozik ki a füstből: a vérfoltos, zöld asztal a Föld, a rezzenéstelen, izzadt arcok a jövőnk. Egy csillagon éltem tigrisek és kakaduk között, de a legfőbb emlékem nem a nyersen fölfalt hús, hanem a pórusaimba beivódó, smaragdragyogású pára, az édes és fullasztó emberi jelenlét.