Mintha nem is süllyedtünk volna el. A rendezvények, a társalgás – minden a megszokott módon folyik
tovább. Csak nagynéha roppan meg egy-egy ereszték… a testé?… a bolygóé?… és mintha lassított
felvételen ájulna el a sótól málló hús közül előlebegő, ácsolt borda, és a csigákról levált kötél, a
harántcsíkos feszítőizom. Boldog a kor, melyet egy eszme fölhajtó ereje lebegtet a világ felszínén: az
én sötétje kifakul a fényözönben. Idelent más a helyzet. Lábjegyzeteinek tüskéivel csak a viaszrózsa
mérges karjait fésülheti a filológus, és a vers laposnak képzeli a gömböt – a nyomás miatt. A túlélésre
játszó meghunyászkodás éppen a bankot megütve veszít. A szabadság megfontolt rögtönzés, a kicsikart
jelenidő: annyi, amennyi, mégis mindig, mindenütt a legfőbb nyeremény, még egy izgága és éhes
szerencsehajhászoktól nyüzsgő óceánban is. Emlékezz vissza, milyen volt egy alma. Vér és napsütés,
forma és filozófia egy romlandó remekműben, amely a maga módján mégis örökéletű. Egy nagyobb,
sejthetőleg határtalan alma áramló idejében meg-megrezzent a miniatűr csillag (nyár volt, fújt a szél),
a sugárzó arányérzék, mely a rothadásba bukfencező halálugrásáig a világ ágboga közt tündököl. |