Nagy László^*

most hogy a lompos csikasz még a foga közt rázza a véres húscafatot és izzó kavicsként kopogó könnytől lyukacsos az arcunk és cinkék módjára énekli minden sejtünk hogy Laci Laci hadd mondjam el hogy a költő aki életével fizet minden soráért amúgy fütyül a költészetre és nemigen mondja az abroszra könyökölve hogy Federico így meg Attila úgy verse ha vers az élet és ez nem kevesebbet jelent annál a sírig bogozható gubancnál hogy a nagy eszmék összefüggenek a legközönségesebb szerszámosládával is és nem titok hogy ki agyusztálta meg otthon az ágylábakat ki esztergált ezt-azt sőt egy alkalommal igaz szakértő segédletével ki öntött még fémet is szép voltál és nemcsak a szemnek a léleknek is jólesett látni hogy élsz hogy arcodat az évek faragták szoborba és nem a sírkőgyártó siker mert okos is voltál igenis okos ha nem is úgy mint a nagyokosok de mélyebben és igazabban mint a természet ösztönös arányérzéke mely az egysejtűből az emberre következtetett atomanyánk zúgó öléből nézhetnél csak vissza te szegény láthatnád utolsó találmányodat halhatatlanságod titkát boxerrel bevert dagadt és fekete szájunk körül a szét nem verhető mosolyt