| és néha fölmerülnek a városok |
| és mindig minden a helyén a legapróbb részletekig |
| amitől csak még valótlanabb az egész |
| mintha egy halott gondolná AMIKOR MÉG ÉLTEM |
| és az arcom körül csapkod a Temze vizes szele |
| vagy a Földközi-tenger azúr bölcsője vakít |
| de a leggyakrabban mégis San Franciscóban járok |
| és először mindig a Grant Avenue-n |
| a Kínai Város fölött ahol Ferlinghetti titkárnője |
| úgy tárgyalt velem mint egy konyhai húsvágódeszka |
| és a ház előtt a két részeg néger |
| egy autó hűtőjén hanyatt feküdve röhög még ma is |
| és a testvéreim ők meg a kábítós csavargók |
| és nem rémít többé kitágult szembogaruk |
| és utána mindig az a meredek utca jön |
| mely nyaktörő lépcsőivel az öböl partjára ereszkedik |
| ahol rekedt víjjogással mintha |
| az emberek világában töltött éveimre válaszolna |
| a harsogó vizet hasító vitorlák körül föl-lecsapó madár |
|