A brazilok búcsúestje^*

emlékszem például Mothobi ovális fekete bazaltkő fején a göndör elektromos hajra leginkább a brazilok hívtak táncolni minket MAGUK NÉLKÜL MÁR RÉG MEGDÖGLÖTT VOLNA A PARTY súgta a fülembe a kígyó és jaguár Maria-Elena SZART ÉR A MI BARÁTSÁGUNK mondta Mothobi AZ ÉN BARÁTOM AZ AKI FEGYVERT AD EL NEKEM és novellájában egy deszkapriccsen véreres szemmel hánykolódott Afrika Anya és én most fölénnyel gondolhatnék rá mint az idősebb mert minden nép átéli a kamaszkor lázas vagy-vagyjait mielőtt megokosodva és elkényelmesedve a süllyesztőben alámerül ha nem sütné a szememet az az üszkös fekete rongycsomó amelyet hónapokkal később a tévében láttam Soweto hullámbádogként izzó ege alatt a vérmocskos betonon feküdni hogy a torkomban lüktetett a bozótlakók vérverőktől dübörgő dobja az nem lehet hogy ő volt nem ő volt nem ő nem ő nem ő nem ő