Hódolat TD-nek

Mintha nem is süllyedtünk volna el. A rendezvények, a társalgás – minden a megszokott módon folyik tovább. Csak nagynéha roppan meg egy-egy ereszték… a testé?… a bolygóé?… és mintha lassított felvételen ájulna el a sótól málló hús közül előlebegő, ácsolt borda, és a csigákról levált kötél, a harántcsíkos feszítőizom. Boldog a kor, melyet egy eszme fölhajtó ereje lebegtet a világ felszínén: az én sötétje kifakul a fényözönben. Idelent más a helyzet. Lábjegyzeteinek tüskéivel csak a viaszrózsa mérges karjait fésülheti a filológus, és a vers laposnak képzeli a gömböt – a nyomás miatt. A túlélésre játszó meghunyászkodás éppen a bankot megütve veszít. A szabadság megfontolt rögtönzés, a kicsikart jelenidő: annyi, amennyi, mégis mindig, mindenütt a legfőbb nyeremény, még egy izgága és éhes szerencsehajhászoktól nyüzsgő óceánban is. Emlékezz vissza, milyen volt egy alma. Vér és napsütés, forma és filozófia egy romlandó remekműben, amely a maga módján mégis örökéletű. Egy nagyobb, sejthetőleg határtalan alma áramló idejében meg-megrezzent a miniatűr csillag (nyár volt, fújt a szél), a sugárzó arányérzék, mely a rothadásba bukfencező halálugrásáig a világ ágboga közt tündököl.

Az eszmefolyó örvénylett; a vízbe lőtt árnyékok tátott szájjal sodródtak a jégtáblák között; Jehova, Jézus, Wotan, Marx – melyikük szólhatott volna egy gyerekhez? Az első emeletre beszállásolt tiszt levetette az ingét, és a vászonbunkerből kimásztak a tetűk. Ember és emberkép tökéletlenül fedte egymást; a hézagon át a tél süvített be: a sorsszerű mozzanat. A háborús-rokkant tudat mi másban hihetne, mint a közösségben? Csakhogy az édenkert, amit ki-ki a maga módján képzel el, a valóságban had- és pénzügyek; és a minden zárba illő kulcs, a megváltó, egyetlen magyarázat… hagyjuk is ezt! Inkább olyanformán képzeljük a dolgot, mintha az idő verset írna. Megvan az ötlet, a formasejtelem (államrend, ez-az), és akkor minden másképp történik, mint ahogy tervezve volt; azaz nem is minden, csak valami, de az épp elég ahhoz, hogy minden más legyen. A nagy számok törvénye persze beválik. Csakhogy a sokban mindig ott az egy, amitől az eszmei kristályszerkezet helyett egy pókerjátszma bontakozik ki a füstből: a vérfoltos, zöld asztal a Föld, a rezzenéstelen, izzadt arcok a jövőnk. Egy csillagon éltem tigrisek és kakaduk között, de a legfőbb emlékem nem a nyersen fölfalt hús, hanem a pórusaimba beivódó, smaragdragyogású pára, az édes és fullasztó emberi jelenlét.

„Gyorshajtásért hatszáz forintra büntetem.” A Wartburg hátsó ülésén Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs ült, éhesen és fiatalon, ahogy a Tankönyvkiadó „Írók, képek” című vegyesfelvágott-könyvének mellékletén: sovány hiúzpár. Álmomban is döbbenten bámultam a nagyalakú, szemcsés, rendőrségi távfotót; miféle nincs-és-nem-is-lehet-olyan szögből készülhetett, hogy csak őket mutatja, a fiatalság együgyű vagy-vagyjait – mintha nem is egy koravén gyerekből lett felnőtt ült volna a kormánynál, az útra meredve a szélvédő mögül. De hát a valóság mennyivel hihetőbb? Jó szót és oktatást mi mással hálálhattam volna meg, mint arcátlansággal és lázadással? A kézről kézre adott tanulság, a követendő példák… nohiszen! Az ifjúság viháncoló tigriskölyök képében rohangál az öntudatlan dzsungel boldog fái között, és csak vérmocskos ragadozóként tanulja meg behúzni a karmait. A szellemjárás viszont már a halál előjele. Fölrémlik egy arc, a nem-én, ami átsugárzott rajtam; föl a többiek, az angyalnak túl testes, a térdüket röhögve csapkodó, ebéd után jókat böfögő szellemek; érzem lélegzetük a tarkómat süti. A legtökéletesebb csapda a remény: hogy üzenetük s vele az enyém is most az egyszer valahogy célba ér. Az idő, mint az 5-ös út Kecskemét felől Pest felé: egy-két hosszan kígyózó, zsibbatag község, zúgó dobozmagány, a fényszórók káprázó mozija; és a rendezőelv, az, amit a vallás Istennek nevez, a tér egy sötét dűlőútjára farolva lődözi a feneketlen sötétbe egy messzehordó galaktika radarsugarát.

Gyűlölve szerettem az isten háta mögötti tartomány szemetes székhelyét, ahol embervért legeltek a szapora eszmenyájak; én voltam minden kerítése, háza, kátyús útja; ő az elemek mérhetetlen fényessége, sötétje, a mérték; s ketten: a rövidzárlat a véges és a végtelen között, amitől fölizzik a vers, az olvadó biztosíték.

Igazi közép-európai. Igen-je mellett mindig ott a de. Szegénynek gazdag, gazdagnak szegény… azaz egyik sem… helyesebben mind a kettő – várj csak, amíg kibogozza, hogy ő a kiáltó ellentétek közt a beszédes egyezség, a kor belátásra hajló fia. De ne dőlj be neki, ha rádmosolyog, mert inge alatt ott ég, amit a gyújtogatók után nyomozó rendőrkutyák és ravasz műszerek közt csempész át a napok vámján, a tűz.

1956 november vége: egy távoli ismerős merül föl a ködből. Egy órán át járjuk az utcát, ő beszél:… „aztán kizártak a pártból, mire Alíz is”… Nem mondom tovább; az éveket, a barátságunkat, s ami készületlenül ért, az elszakadást. Évek múltán, New Yorkban már a repülőtéren várt. Megöleltük egymást, de hiába. A gyerekei angolul nyafogtak: DADDYYY… Délután pedig ő magyarázta a kisebbiknek:… „erről már John Adams is úgy nyilatkozott”… Hogy is mondjam? Engem a háború és a halál humorra is nevelt, nekem nehezen jött össze a párt, Alíz és John Adams. Váltsunk-e hát, merengtem, lelki fehérneműt? Inkább, folytattam a töprengést, legyünk, akik vagyunk; ez nemcsak a kis nép védekező reflexe, de vérlázító módszer is, ha a csillagkonzervhez keresünk nyitót. A helyzet ez: függünk a kordivat szerint készült kivégzőeszközön, kezünk-lábunk átverve rögeszmékkel, hogy „szebb jövő” meg „majd az utódok”, s tény, hogy inkább vagyunk nevetségesek, mint tragikusak, mert (szégyen mondani is) haldoklás közben a nadrágunkba vizelünk vagy (pardon) más neveletlenséget művelünk, és sehol a római százados, hogy a mellét verve rogyjon a földre: „Ez Isten fia volt!”; és nemhogy viharfelhők nem jönnek, de pompás kirándulóidő van, s nem reng a föld, csak a mikrofon gerjed be a fennkölt gyászbeszédtől; mégis, a magunk módján mi győzünk, és délután, a vágószobában a stáb hiába adja majd a helytartó szájába a mondatunkat, azt mi mondtuk, bármit is mutat (a sporthírek előtt) az evangéliumi híradó, azt hályogos szemünk, cserepes szánk és öt sebünk mondta, hogy ÍME AZ EMBER.

Emlékezzünk most a megszállott naivakra; a tébolyukra, hogy itt a jövő. Egy percre mintha mosolyba takarhatnánk a világot: a gépeik… istenem… meg a szoknyadivat… höhö… Mit tagadjuk, kedvezőtlen a mérleg. A végső harc helyett helyi háborúk. Az óceán koszos. A láthatáron füstköd, és még jó, ha csak az. A forradalmi helycsere máskülönben előírás szerint végbement. Isten, a kitelepített gróf segédmunkát végez. Az elkapatott tudás pedig külföldre és vadászni jár. De mit látni a magaslesről? A horda makacsul űzi a zsákmányt. Kőbunkótól roppan a koponya lágytojása, megindul a nyálelválasztás, már-már ebédre kordul a százados gyomor, de a halhatatlan vad továbbszökell. Ha nem így, hát úgy. Képek csapdáját állítod neki: nyüzsgő lombon áthajított sugár, a Nap dárdája ő, vagy a Nap maga, égő aranypénz – a csapda üres marad. Akkor hát ő a bosszú, a szenvedés, a fölfedezések. „Megvan”, mondod, és üres markodra meredsz. Ettől aztán elfog a dühroham („a közhangulat érthetetlen változása”) és a háztetőről az ártatlan járókelőkre lövöldözöl. Végül kijózanodsz és többé nem törődsz az elnevezéssel, ráadásul a hús sem izgat már olyan nagyon, csak a vad futása, a könnyű lábdobogás a lehet és lesz között ingó pallón, melyen átiramlik a túlsó partra: ő az, nézel utána, ő, jelen és múlt titkos aránya, a rejtélyes keverék, melytől mindig fölrobban a végsőnek tetsző magyarázat, és minden perc új nyiladék az áthatolhatatlan sűrűben, hol az eszmékkel vadászó majmok minden észérv ellenére kitartó és fejlődéstani szépségversenyt nyert családja él.

Egy háború persze válasz volna minden kérdésünkre; a behemót válasza: nincs többé kopasz fej, értéktöbblet, új baloldal, szexuális kérdés, közművesítés… Az ifjúi láz jeges fürdőt vehetne. Vagy tüzeset. Miért ne? Tegyük föl, a lángtenger dagálya megállna a pinceföljáró előtt. Tegyük föl, a nincstelenek nem roppannának össze a veszteségtől… végre ők jönnének… a déli félteke megmaradna… Brazília… Ezen az úton az őrület jár. És nemcsak a széttaposott erőművek meg a hullahegyek miatt. Istent kerestünk, magunkra találtunk; a határainkra: az vagyok, hogy más már végképp nem lehetek. Tiszta lap? Vérrel teleírva? A csillagok erkélyéről nézve talán ez volna a legfőbb mestermunka: a sablon, mely szerint az idő halad. Hanem engem a túlzott tárgyilagosság undorít. Az isteni bennem épp a földszag; ők, akiket faekével és traktorral láttam szántani; meg-megzizzen a szálas óceán, és körben a végtelen arc vonatkozási pontjai… fák, a kátyúk az úton, egy suszterbogár… a világ verse a részletekben él. Egy város ostromakor tanultam ezt, bő félóra alatt. Először a lélegzést hallottuk meg. Valahonnét messziről zihált egy hatalmas tüdő. Aztán fölfogtuk, hogy a légszomj működteti mellünkben az élő fújtatót. Aztán nagy csönd. A szédülés, hogy megúsztuk. A vasajtó. A folyosó. Habarcs az ormótlan kövek közt. Majd a némafilm: a föltámadás bálján lassan imbolyognak a téglaporos kabátok… fényivó szemek pillátlan tükre… Nézhetek-e más tükörbe ezután? Hírmondónak hagytak meg a világhódítás korából. Összeégett szájam a hír, ahogy azt motyogja: NEM.

Mondatfűzésük díszlete között egy százados kalandfilm, ócskaság és izgalom: vérbíróság, szökés, besúgók, népi hősök, üldözés, orgyilkosok – A hét mesterlövész. Mégha az izgalomnak, mint a versnek, van valami véren és kalandon túli tétje is; nem a szedett-vedett államkincstár meg a kakas-a-szemétdombon hatalom, hanem az üdvösség – ha volna… ha hihetnék… bár, ki tudja… Mindenesetre az intrikáktól mindig karnyújtásnyira a Biblia. És mindig ott egy rosszul őrzött várkapu, egy meg nem épített kőfal, egy haditudományokban járatlan főtiszt, szóval az anyaméhből ismerős ringás, az édes és keserves ország adott körülményei. És a selymesen surrogó remények között átlebeg egy őrült kombináció: a törökök… Amerika… a Napkirály… Aztán a történelem megszilárdul, és előtűnik az ipari háttér, mely végső soron eldönti a háborút, és fölmerül Rodostó, Döbling, Torino, amúgy különb s különb hely mindegyik, de lényegileg egy, a száműzötteké… fülük mélyén egy tenger zúg, s hullám hullám után harsogja: „miért?”, míg tavaszi lázroham képében a Földre nem köszönt a barkás-kontyos őrület, hogy a csont sajogjon és a természet felejtsen, és a sejtekben fölgyülemlett pernyét szétfújja a szél… Újjászületni? Csábító a gondolat. De hajtogasd csak szét a csataképek színes szirmait, ott feketéllik a méregtől duzzadó mag, Európa szegényebb felének lényege, a mindig könnyen fölégethető és meggyalázható, tehát mindig föl is gyújtott és meg is gyalázott parasztház.

Bevettem én is a maszlagot, hogy a költészet mindenható. Nincs óceánunk? Képzelünk magunknak. A Duna zölden csillogott; Viki rajongva hallgatta legújabb kamaszkori versemet; vártam, hogy előttem is elússzék a dinnyehéj. De csak az idő okádta a lángot és a fémes kattogást, ahogy a megelőző korszakokban is. Sok év után a Lukács-uszodában találkoztunk össze újból; a börtönévek nem látszottak rajta. Jól van, mondta, férjhez ment, a priuszát is törlik… vagyis… megígérték. Egy életünk, egy halálunk, ez egy kis országban azt jelenti: egy uszoda, egy főhatóság és egy filmgyári vetítő, ahol a szakma összegyűlik. És a vásznon futó film egy családtörténet, melyben minden szereplő rokona mindenkinek, s a fent meg a lent csupán időleges, mert mindig jöhet egy kiszámíthatatlan fordulat, amitől minden fejre áll – hogy ismét kiderüljön, semmi változás… A taposókádban eközben persze bőven tocsog a vér… dehát szüretelünk. Egy-két fekete szegélyes fotó, emléktárgy, sírfölirat… Hamar elfelejtjük, s napozunk a vulkán tetején. – Szióka, jól vagy? – Szia, megvagyok. Mondtam volna, hogy semmi baj? Hogy van még idő mindent helyre hozni? Régóta nem olvasom föl nőknek a verseimet. És nem hiszem, hogy a költészet segélycsomag, melyet helikopterről dobnak le a bajba jutottnak. A verset, akár a vérebet, ösztöne űzi a sebzett préda nyomán, hanem az futtában formát s tartalmat cserél: érd csak tetten a Föld kis országában a kézzel fogható kínszenvedést, a valószínűségek csillagközi maffiája után nyomozol, a Fekete Kéz után, mely a Napból kiszakított gázfelhőt szerencsekerékként pörgette meg, hogy egymást érje benne tömegmészárlás és turistaút, logikus jövőképpel csalogatva a játékszenvedélyt.

A közép-európai pokol. Semmi latin túlzás, mint Danténál; ha fortyog is valami lé a roppant hegyláncok között található gödörben, hőforrás az, nem szuroktó. Nyársforgató ördögök helyett pedig csak a szervezett világjárók csoportja tódul ki a buszból. Igaz, van egy kis fékcsikorgás, fogcsikorgatás. De máskülönben elsőosztályú a szervezés. A táj pedig, esküszünk rá, postai képeslapra illik; erre sziklaszirtek, arra dombvidék, amarra sík mezők, és rajtuk mindig az adott évszázad kellékei: várkastély, vályogtemplom, átjátszó tévéadó. S a népek egymáson hevernek, mint a kőzetek. Kedvelt időtöltés a mélyfúrás, mely azt kutatja, melyik réteg rakódott le előbb. Amúgy a legfőbb gond az anyakönyv szabályos vezetése; az újszülött a BEVÉTEL megnevezésű rovatból később más rovatokba írandó át, aszerint, hogy épp mire van szükség; hősökre, áldozatokra, stb. Megjegyezzük, nagy könnyebbség az, mármint a NYILVÁNTARTÁS dolgozóinak, ha egy-egy nemzedék a gondos munka végső aktusaként FOGYATÉKBA kerül. Továbbá jó még azt is tudni, hogy a kis ország párduca nem szül egeret; párducot szül, mely – anyagtakarékosságból – akkora, mint egy egér. Hanem egy dologban aztán nincs takarékosság, s a vérfelhők, ezt minden látogató állítja, pompás látványt nyújtanak, legkivált alkonyattájt. Hát még, hogyha a pénzbedobós távcső nézőkéjébe tekintve megfigyeljük azt is, hogy Caraffa, olasz származású hadvezér, a felvidéken állomásozó császári hadak legfőbb parancsnoka egy barokk-módra fodros páragomolyból kialakított, repülő íróasztalon levelet ír Baron Jakob Julius Haynaunak: „Üdvözlöm, kedves kuzin; hallom, akasztat, ez derék; bár én a vasfogókat jobban kedvelem…”

Miféle ön- és közveszélyes árnyalak az, mely a működő vulkán tövében azt dünnyögi: „Nem eszik olyan forrón a kását”? Észérvek nem hatnak rá, és ez gyerekkoromtól fogva mélyen ismerős. Lehet, hogy ő a vesztett ügyek védőszelleme? Ő – azaz én. Vagy bármelyikünk. Kit nem kísértett meg közülünk reménynek látszó őrület? A minél kevésbé, annál inkább logikája? A nagyhatalomnak persze nem érv egy kackiás „csakazértis”, őt a családfönntartók gondja nyomasztja: a tartományok, a rossz termés, a hadsereg… Csakhát mi az, hogy időtlen idő? Egymás után hulló levelek, s mintázatukban a makedón hadrend négyszöge ismétlődik. És most gyorsítsuk föl a képzeletünket: látni a magban a maghasadást. Ó, mondom, hogy a régi költők szépségeszményére kacsintsak, az emberi tényező! Olyan ez, mint a vadászat. Az ismeretek bozótjában megvillan a nagyvad mágneses sörénye, és ami addig biztos volt, bizonytalan lesz, és a kirívó esztelenségről kiderül, hogy bölcsesség. Ez a vasszegekkel átvert földdarab engem végül is szeretetre nevelt. Odaképzelhettem a táj fölé a nagyobb műhelyt, melynek gyaluforgácsát zörgő avar képében söpri a szél – a látomás a megfigyelőre utalt: magunkra, a hétköznapjainkra, ahol nyilalló lélegzettel, pumpáló légzőizmokkal, göndör mellszőrökkel s fölmeredő pihékkel volt tele minden… A szépségek szépsége, a fiatal sejt a belső végtelenbe bámul: ott is az elképzelhetetlenig fokozódó méretek, csak megfordítva; a Nap már láthatatlanul kicsi, és körülötte még kisebbek a csillagok, s a csillagok körül csak a mindent megdermesztő fagy, ami itt az édesség, a keringő vér halk zúgása, a langyos húsmeleg…

A fiatalságé. Hihetetlen, hogy még fölvillan. Még hihetetlenebb, hogy ezt csak képzelem. Egy porcikám sem azonos azzal a fölfuvalkodott, szomorú szófosóval, akit most verses boszorkánysággal megidézek. Jöjj, Arábia Hercege, lépj be háremedbe! Bibircsók csattan a csók helyén, ha első hölgyedet köszöntöd; utódja, a Keblek Keble a gyilkossági csoport fotóján látható, mint áldozat (Los Angelesben és nem Londonban, mint ahogy tapintatból írtam, amikor még élt az apja); párizsi majszterné az ő utódja, a mongol szemvágású, szőke; és a többi… mit tudom én.. nem is érdekel. S ez az új. A növekvő fáradtság, ahogy kapaszkodunk a vitorlarögzítő kötélen fölfelé; és egyre több illúziót szórunk ki a fölszerelésünkből, mert már unjuk cipelni. A józan ész… a látomás… a vers… Más szóval érünk, mint a gyümölcs. Csakhogy hiába, mert mit hall az öreg Kolumbusz a kertek alatt fölhangzó szamárordításban? A tengerharsogást. Az utcai forgalom zaján is átszüremlő, gyönge de folytonos nyikorgás jelzi: hajónk a nyílt vízen halad. S a Föld fedélzetén tajtékot hányva átcsap egy-egy év. S hiába annyi nemzedék hulláma előttünk, és hiába láttuk a hajdani város lávakonzervében a még csak részben föltárt áruházat, parkolót meg az önjáró rakétát, mágnes vonz a láthatár felé, mert ott is kell, hogy legyen valami… s van is, talán a jövő… s ha az nem, hát a folytatódó víztükörben önnön arcát szikraözönnek látó szomjhalál, az ifjúság festett hajóorrszobra, mely fából faragott szemével bíztatón kacsint sós könnyek közt suhanó magára, NA MI VAN, ÖREG?

A mások élete. Az ifjúság laza izmokkal jár-kel, s könnyen kimondja: ők, de nem nagyon izgatja, hogy kikről is beszél. A felnőttkor – görcsös kezében görcsösödő betűk – aggályosabb. Miféle meghatározás illene rájuk? Ők lennének az emberiség? A rollereikkel, a kempingkerékpárjaikkal, az autóikkal? A lakótelepi útra ferde sugárban dőlt a tavaszi nap; még nem melegített, csak súrolta a Földről a rákövült sarat. „Mondd, Zsófi, te is kiveszed a GYES-t?” És közben lassan múlt a csontokból a háború; az óra percei bárányfelhők képében vonultak egy láthatatlan vezérkos után; még egy-két év, s rögeszmének fog tetszeni, hogy versben másztam meg a Koponyák Hegyét. De számít-e ez még bármit is? Tovább indultam, az út mentén ritkultak a házak, majd a fű meg a föld is, körbefogott a fény… vagy a fuldoklás… mintha vattát szívnék gyárfüst és szél helyett, s a tömítőanyag lassan betöltené a lélegzet helyét: fehér, fehér… majd visszafordultam, hogy lássam az égitestet, ahol velük együtt ért a jó, a rossz, és láttam, ahogy hazamentek, megvacsoráztak, az ágyat megvetették – este, egy a sok közül, csak éppen minden fényben úszik: a csillagok állólámpáján a végtelen ernyő hangtalanul rezeg… és végül, megcsalt szerelmes, még azt is láthattam, hogy az álom fölfedte szépségük kínzó lényegét, az arcátlan kíváncsiságot, melyből kitavaszodnak a fölfedezések, és kinyílik a kertkapu, honnét ránkvicsorítva bokánk felé kap a házőrző halál.

Pár száz év múlva – tegyük föl, lesz jövő! – hol lesz a hajdani eszmepiac: a találmányok, a gyűlölségek, a filozófiák? És mit jelent, ha jelent még bármit is, a kínok kínja, az életünk; hogy ki kit tartott árulónak, és hogy ki volt csakugyan az? Egy átmeneti kor szülötte, az új világról keveset tudok. Talán majd fintorogva beletúr az antológia-halomba: mennyi vers! és mindben a stílussá silányult élettörmelék az óhajtott egész helyett!… Félő, hogy így esik. De eshet akárhogy, a fölsíró csecsemő körül forróság és lucsok képében a múlhatatlan szenvedés: a megakadt-vérrög éjszakák, a háborús malomban malomkő módjára csikorgó évek; a nem, amit erre mondok. A célba juttatott tanulság? A múlt csillagképéből érkező üzenet? Semmi, csak egy mosoly a barlangkép-rajzolatú ajkak körül… nem én, mégcsak nem is mi, semmi nyomunk… csak a szél fúj, és a tenger sós kazánja dübörög (ha épp tenger van arra, s nem legelő vagy egy ismeretlen város), és a lélegzet madárfiókaként előbb csak föl-le bukdácsol, majd fülsértőn csivitelve villámló köröket repül, s a fényözönben nem kérdés, hogy isten-e az, ami úgy ragyog, vagy téridő, vagy bármi más, mert látni, hogy a csoportképnek ő a főalakja, ő, aki igen és nem között vergődve a sárban mindezt föltételezi.

A szenvedés lenne a kulcs a költészethez? Kattan az ajtózár, benyitunk: a lélek, mint a szétdobált lakás, honnét sietve távozott a lakó; egymás hegyén-hátán a gyermekévek, kudarcok, szerelmek; szellem, hogyha járt is ott előttünk, kihúzott a kulcslyukon. József Attila őrült naplójában semmi magyarázat arra, hogy egy rögeszmés beteg hogy írhatta meg az Ódát? Kit nem küldött vissza a boltba az anyja? Kit nem vertek össze ostorszíjjal a Föld poros udvarán? A lélekbúvár díványán csak a kóreset fecseg. A vers az emberi elme hibátlan működése; a szikrázó fölismerés, hogy a részletek milyen jól összeillenek ott, hol a haláltábor túlterhelt parancsnoka pihenésképpen rózsát metsz; másszóval a jó meg a rossz fogaskerekekként kapcsolódnak össze, és a mérték mindig mi magunk vagyunk, akik hol meghunyászkodást, hol lázadást töltünk a történelmet mozgató motorba… A sejtek alvilága persze kénköves halált gőzöl ki, s mind nyilvánvalóbb, hogy semmi esélyünk azzal szemben, amit korunk divatja szerint az alkatrészek végtelenéből álló építőkészletnek gondolunk, de a vers kikúszik a barlang száján át a napvilágra, s meghozza a hírt, hogy az emberi fajta javíthatatlan; őmaga roncs, de esze még mindig a szabadságot, e szeszélyes tigrist szelidíti; és a határtalan sötéttel megrakott tehervagon lassan mozgásba jön, csikorognak a csontok és a csillagok, s arcunk fölött egy vasutaslámpa Napja, fülünkben a fű hullámzó harsogása, az évszakok hangsúlyával tagolt beszéd.