Mindig fáztam ettől a szótól. A harmincas években az a megállapítás, hogy valami európai, annyit
jelentett: francia. És mi az, hogy csak akkor? Hát az előző századokban? Milyen véres lecke volt
megtanulni, hogy Európa nem csak a Notre Dame, hanem Balmazújváros is! Amerikában mégis európai
voltam. S nem az országrésznyi városok meg effélék miatt. Az eltérés nem a méretekben volt. Az az
idő, mely engem fölnevelt, mindig is kényelmes pallérként dolgozott, évezredes mozdulatokkal. Népre
nép, eszmére eszme, így épült a ház, az istálló s valami titkos nyomvonal, melyhez annyi későbbi
alaprajz igazodott. A kezdet és a vég azon a földön mindig összeért. S a rejtekfolyosók végén mintha
valami fénysugár… vagy rögeszme… de mi más a remény? Mit kezdjek itt T. nagypapájával, aki a
marhavagonból kikiabált az ajtót rátaszító nácinak, hogy jogállamban élünk!? Ellentmondások két világ
közé feszített fehérjelánca, élő vezeték röhej és gyász között, az ablakhoz mentem és jobb híján néztem
az Iowa-folyót, ahogy lassan görgeti dél felé méregzöld vize indián nevét. |