| Nem Spender, a híres költő érdekelt. A fiatal Auden |
|
(ez volt az előadás címe). És a sokat tapasztalt öregember, |
|
| Volt, hogy úgy mondjam, mit mihez mérnem. Az Állami Egyes úton |
|
zúgtunk észak felé, átvágva az Államközin, a Nyolcvanason, melyen |
|
négy sorban (köztük az osztósáv) áradtak a megvadult vagyon |
|
|
az ellenpont, a vaksötét vidék. |
|
S a kisvárosban a nagy magánegyetem. |
|
| Elkéstünk, Spender már beszélt. Auden szokás szerint
|
|
percre pontosan étkezett. Amikor Hannah Arendt |
|
New Yorkban meghívott minket vacsorára, |
|
| és én az óceán fölötti út után elaludtam a szállodában, Auden |
|
valósággal dühbe jött, mesélte később Hannah, és makacsul ragaszkodott |
|
a vacsorához. Taps, nevetés. „Köszönjük, Steve, |
|
| hogy eljöttél közénk.” Mire számítottam? A harmincas évekre? |
|
A döntésekre? A polgárháború vérfelhőire? |
|
A tömeggyilkos eszmék tébolyára? |
|
| A romló font korában Spender a hallban állt. Az élő múlt. A szemtanú. |
|
Költőre vallott fehér bozontja, professzorra az öltönye |
|
és fájós lábra a tornacipője. |
|
|