A vallás – állókép. Az üdvösség szemináriumán arany karszékben trónol az előadó;
az angyalokban örökös vizsgadrukk. Én másra akarok emlékezni; a Föld mozgott, csupa nyüzsgés
volt az én időm: ívó halak, párzó bogarak, és bugyborgott a tavasz kovásza, a sár. A maszatos arc
ablakán át kinéztem magamra: szellem ült a fotelban, erős törzs, rövid lábak – az anyám. De sem
én, aki láttam őt, sem ő, aki én is voltam már, nem voltunk csak magunk:
egy gyerekarcban tükröződtünk, s bennünk is valami ismeretlen arc, homályosan. A majompofa,
ahogy fölbámult a csillagokba? A sci-fi utód számítógép arca? Vagy a megfejtést kicsaló szélhámos,
az emberi lényeg mozaikképe? Nem ember volt, akivel szemeztem: a szél, ahogy látszólag
testtelenül vonásra vonást húzgált a teli semmiben. Egy másik észjárás számára ez nyilvánvaló. A
pontban tükröződő végtelen sugaras alapelve, ahogy egy képben rejtőzködik. A szakadékban, ahová
koponyám rulettgolyója zuhan, fölfogóképességem pereme fölött keskeny fénycsík ragyog, az anyag
nemzedékei, csillag a csillag arcában, a folytatás. |