Vágtató lovak robbanómotor-szíve a széllel bélelt réten: én is, mint akárki más,
öröknek hittem minden szál füvét e legelőnek. Most meg az évek csapdájába esve látom a
gleccserként kígyózó ráncokat – és mégis azt hiszem, az vagyok, aki voltam. Az őrült tűz még
mindig melegít. Van-e szebb annál a kócos porrongynál, mely szürke szálakkal átszőve hever
mellettem a párnán? Mögötte a szél éles fogaival fésült, fekete lobogás, ahogy megismertem, a
huzatos, tóparti út, a téli ég, a vetett ágy gomolyfelhői, a gyöngyöző ágyékok légszivattyúja, az út
nap és nap, csillag és csillag között. E gúzsba kötve voltam leginkább szabad. Csipkés alsóneműiből
kilépett a világ, és szemérmetlen ellentmondásai közül mi voltunk a legszebbek, két szellem egy
testben, hogy légvonatban égő gyertyák módjára remegett életünk. A macskatalpon járó idő persze
célba ér, s az összegörbült drót a szemétre kerül, országok és utópiák közé, de addig a megrögzött
sejt dacol, és tányércsörgéstől, veszekedéstől, öregedő szárnyak suhogásától dagad a földözön
bárkáján hánykódó kalitka. |