Az intézetben pofoztak, itt nem volt nehéz fölismerni a szükségszerűt. A verstengeren
már káprázat csalta a papírhajót, egy hőségben remegő, túlsó part, ahonnét visszanézve valóságos
lesz az út, és Kolumbusz sem közhivatalnok és Rimbaudnak sem rohad le a lába. Azután mégiscsak
résnyire nyíltak a napok, én meg az ajtónyílásba dugtam a lábam, hogy átadhassam az üzenetet –
valakinek, aki nem állt ott. A résen át egy újabb napra láttam. Átnyomakodtam a nyíláson, és ez volt
az idő, az életem Európa óljában, egy házőrző kutyáé. De fogaim között a darab csont: az üzenet.
A fény, ahogy a pinceföljárónál megcsapott? A keramitkövön zengő levegőorgona? A barkák
tajtékját hányó bokrok hullámai? Sem ez, sem az, talán nem is egy kerek kép, csak az igyekezet,
ahogy a tüzelőnek fölaprított székek közt egy akadozó nyelv megpróbálta kimondani a dadogva is alig mondhatót, a létezés-atom magját, ami körül remény és szenvedés forog, amíg cirokseprővel,
vaslapáttal, hullatalicskázással kezdetét vette a soron következő teremtés. |