Olyan korokban, amikor a lámpa visszacsavart lánggal ég, a költészet nem a vers, a
zenével nyakon öntött látomás. A folyosón, ahol az idő a huzat, nem látni Apollót, hogy a
megrendült költő kibökje: „Változtasd meg életed!” És még ha volna is ott egy ifjú, villámokkal,
lanttal, márvány fürtökkel, nem az isten gondja a hogyan. A túlélés a föld művészete. A sötétben
csak a konok surrogás hallható. A birodalom: nyúl – ha nem rágcsál, elpusztítják saját túlfejlett
metszőfogai. A kínos részletek világa ez. S a költészet: behajlított tenyér, ernyő a huzatban haldokló
láng fölött, mert valahol, valamikor, valamiben, ki tudja… föllobog… föl kell lobognia, hisz
emberi természet az övé is, eszelős bizakodás a semmiben… hogy kinyílik egy ajtó és mögötte ott
a tavasz harsogó mosókonyhája, az új világ, ahol a föld fehér pelenkáit kiaggatják a sugarakra, és
a fűben elfeküdve, most mit szól hozzá?, pletykál a szárítkozó lábszárcsont… és nincs többé halál… |