Tavaszi fényözönt, ha háborúsat is. A Nyírség és a csillagok – az elme még félkézzel
emeli a súlyt. Aztán az évek vízmosásán lepergő szemét: a rettegésbe görbült csont, és még mi nem.
Az öregség csak a kész formát maratja savval. A szilveszteri csődületben ő is részeg volt, akár a
többiek: föl-fölrepült, csinált egy kört – ötvennégy évesen. „Csak én is így bírjam magam az ő
korában!”, mélázott egy hosszú szoknyás nő a pamlagon. Később a tánc elkomorult és ő is befordult
a könyvespolc felé, hogy ott táncoljon ég felé emelt karokkal, egyedül. Nem volt kedvem nevetni;
láttam, a végzettel beszél, vagy mit tudom én, kinek-minek nevezte azt, aki ráaggatta a szörnyű
súlyokat s levéste róla az izmok termő rétegét – a puszta bazalt sötétje káromolta a förgeteg hazát,
hol a véren vett mesterlevél csak a haldoklást elnyújtani jó s a pallérozott nyomdász barbár
tanulságra jut… Majd visszaérkezett a polc elé, fölébredt és köszönés nélkül kiment. Az utcáról
behallatszott a hördülés, ahogy a nyirkos hidegben nagy nehezen szimatot fogott a kisautó. |