Amit a véső ír a kőbe

Tavaszi fényözönt, ha háborúsat is. A Nyírség és a csillagok – az elme még félkézzel emeli a súlyt. Aztán az évek vízmosásán lepergő szemét: a rettegésbe görbült csont, és még mi nem. Az öregség csak a kész formát maratja savval. A szilveszteri csődületben ő is részeg volt, akár a többiek: föl-fölrepült, csinált egy kört – ötvennégy évesen. „Csak én is így bírjam magam az ő korában!”, mélázott egy hosszú szoknyás nő a pamlagon. Később a tánc elkomorult és ő is befordult a könyvespolc felé, hogy ott táncoljon ég felé emelt karokkal, egyedül. Nem volt kedvem nevetni; láttam, a végzettel beszél, vagy mit tudom én, kinek-minek nevezte azt, aki ráaggatta a szörnyű súlyokat s levéste róla az izmok termő rétegét – a puszta bazalt sötétje káromolta a förgeteg hazát, hol a véren vett mesterlevél csak a haldoklást elnyújtani jó s a pallérozott nyomdász barbár tanulságra jut… Majd visszaérkezett a polc elé, fölébredt és köszönés nélkül kiment. Az utcáról behallatszott a hördülés, ahogy a nyirkos hidegben nagy nehezen szimatot fogott a kisautó.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]