Egy kis ország mire nevel? Tapintatra? Vagy vakdühre? Az égő betonon, ahol
sorakoztunk, nem voltam büszke arra, hogy magyar vagyok. Nem voltam büszke semmire. Egy
voltam a vezényszók satujába fogott munkadarabok közül. A bordáim között éreztem a kést, és az
esztergagép körül halomba gyűlt a forgács: költészet, értelmiségi pletykák, jövőtudomány.
Kezdetben semmi egy óceánt képzelni a kéziratpapírra. Fönt a Hold, az agfacolor fényben fölmerül
valami sápadt szikla; indiánok és kolibrik: új föld, új történelem. Később ugyanez, sajnálatos, de
nehezebb. Nemcsak a seprűn röpködő csalásra, a képzelet túlhajtott technikájára is ráununk; egy
darab papír – vési belénk a tapasztalat – delfinek nélkül is határtalan, ha jól írjuk tele. A
műhelyszag, igen, ez volt a hasonlíthatatlanul új. A köszörült szerszámacél lehántja a csilló
fölösleget; tengerek, őserdők, sárkánygyíkok a raktárba kerülnek, és a kisváros-világ mellékutcáján
kényelmetlen kérdésekkel föltűnik a túlélésre kiképzett, általános Én, a nagyszájú közép-európai. |