A nő valami zajt hallott, kiment. (Vagy le a földszintre, ha olyan lakásban lakott,
amilyenben annyi londoni: kis belső lépcső, festett karfák, nyikorgó fokok.) A betörő, merő
kényelemből képzeljük így, nem akart ölni – talán megijedt. Egy másodpercig láthatták egymást,
őt persze nem az én szemem, így észre sem vehettem a napok szikláit
mállasztó erózió művét, a görgeteg vonásokat, a disznósajtként dagadó melleket, melyekben valaha
egy vulkán olyan kitartóan működött, hogy tenyeremben rugalmasan s forrón remegett a lélegzettől
buborékos láva… A puffadt arc fölött az elaludt haj, enyhén zsírfoltos pongyola – ezt látta az, aki
végül a sors helyett meghúzta a ravaszt. A vértócsa, hová az öröm kisemmizett szelleme bukik, itt
több, mint képletes. A hús és képzelet civil selymei közt elüvölti magát Földvonzás őrmester:
„Hozzám!”, és attól fogva minden egyszerű, nincs többé „nem lehet”, az eredendő durvaság
kiütközik az évszakok lányos vonásain, s a mocskos körletben, ahonnét föl sem foghatók a
csillaghadászat fényévei, zsebében rosszul exponált, családi fotókkal káromkodik és köpköd nagy
fölényesen az olcsó tömítőanyag, a megalázott, fázó katona. |