A műszavaikban hittek, semmiben úgy, mint bennük – az elvont bunkóban, mellyel
lecsapható a bokorból kiugró nyúl. A megfogalmazás fél győzelem, és tervdokumentáció nélkül
melyik fáraó építtethetne piramist? Az életük maradék felére kisebb hangsúly esett. Előbb
munkatársak lettek, majd csoportvezetők, családapák, független kutatók, a lábjegyzetek világszerte
idézett csillagai – erről miféle nyelven mondtak volna és mit? A madársípot mind ijedtebb
szorgalommal billegették, rögeszmésen várva, hogy a fütty áttörje a hét-nap-egy-hét nehézkedését.
Apóst, anyóst, szülőt temettek; „volt egy-két nehéz hetünk”. Válás, tanulmányút, későn fölismert
rák – kire mi várt. Sorsuk, ha kirajzolt valamit, a hiányt, a szó mögötti, még föl sem talált szavakét,
melyekkel nem csak leírható, élhető is éveink vadászata, ahol a jelenség – na igen; ezen azért
elcsodálkoztak – ez a hatalmas, puha talpú, csíkos, autórugózású macska fektéből föláll és ásít
egyet, majd nekiindul, hogy közönyösen félrepofozva a nagy gonddal felállított bambuszcsapdákat,
sértetlenül érjen át az új generációk föltérképezetlen sűrűjébe. |