Az SZTK rendelő földszintjén, a fehér ajtó mögött ócska, kis szobrászműhelyt találtam:
minden csupa por, agyag és ételhulladék. Egy Amazonas taszított, nyomultam befelé. A piszkos
kötényt és kendőt viselő, mocskos nőalak fölnézett, megismertük egymást; én a széles járomcsontjait
és a szemét. Sehol a fehér, orvosi köpeny. Egyszerre észrevettem kezemben a partvist. Sokszor
elképzeltem már (az álom szerint is), hogy találkozunk, de soha így, partvissal, ez zavart. Még
inkább a babos kendő, amit viseltem és amit le is kaptam a fejemről, de hiába, mert láttam, hogy
látta, és ettől olyan düh fogott el, hogy ellenséges fejhangon kezdtem beszélni, hogy már túl vagyok
rajta, és ez itt a lakás (már ott ültünk), ez meg a két gyerek. Igen, mondta, mindenkinek túl későn
jön, amire vár, a megoldás, ő is például mennyit várt valami Gyurira. Újból elrontva minden, mint
húsz év előtt. Ekkor megborzongott a sivatag és mindent belepett a fekete homok, és nem maradt
semmi más, csak az eget-földet betöltő hiénaüvöltés, hogy mi lett belőlünk, akik fényes és feszes
arcbőr voltunk időnk járomcsontjain. |