Mindent így láttam volna? Fordítva az Ént? A háború tükrébe bámuló föld megszokja nyúlszájú romjait: „van isten”, villog a szögesdrót, „én vagyok az”. Az ígéretek századában minden másképp történt. Lassult-gyorsult a rejtett működés, hogy megőrizze gyártási titkát, a dolgok ritmusát, s a csillagmonopólium töretlenül ragyog. De hol a föltalálók naiv optimizmusa? A kerék és a tűz az éhezés arcába bámul – elszalasztott évezredek kútja, visszanéz egy kiszáradt, emberi szempár: csecsemőhulla fölött guggoló nő, csettint fémnyelvével Fotó XY. A félsziget öböl felőli oldalán vad hullámverés várja a halászt. Se istenkép, se mellszobor, se recept a jövőre. Megkockáztatni a vízbe fulladást egy reménybeli repülőhalért ott a hullámzó fekete olaj, az óceán-idő. És ott a tükör tükörképe ugyanaz az arc. És mégis minden másképp lesz, mint a próféták kamatszámításában. Egy hajótörés túlélője fecseg itt, és a tűzoltókat színes adásban csábító inge fölött most látható csak igazán orrsövényferdülése.

Fehér. Szárnyatlan szárnycsapás. A fal, a libaúsztató. Aztán a por leül. A teremtés csonttalanul ragyog. Minden fölösleg kifacsarva, mint majd utazás után. A postabélyegzőn: 1942.

Az SZTK rendelő földszintjén, a fehér ajtó mögött ócska, kis szobrászműhelyt találtam: minden csupa por, agyag és ételhulladék. Egy Amazonas taszított, nyomultam befelé. A piszkos kötényt és kendőt viselő, mocskos nőalak fölnézett, megismertük egymást; én a széles járomcsontjait és a szemét. Sehol a fehér, orvosi köpeny. Egyszerre észrevettem kezemben a partvist. Sokszor elképzeltem már (az álom szerint is), hogy találkozunk, de soha így, partvissal, ez zavart. Még inkább a babos kendő, amit viseltem és amit le is kaptam a fejemről, de hiába, mert láttam, hogy látta, és ettől olyan düh fogott el, hogy ellenséges fejhangon kezdtem beszélni, hogy már túl vagyok rajta, és ez itt a lakás (már ott ültünk), ez meg a két gyerek. Igen, mondta, mindenkinek túl későn jön, amire vár, a megoldás, ő is például mennyit várt valami Gyurira. Újból elrontva minden, mint húsz év előtt. Ekkor megborzongott a sivatag és mindent belepett a fekete homok, és nem maradt semmi más, csak az eget-földet betöltő hiénaüvöltés, hogy mi lett belőlünk, akik fényes és feszes arcbőr voltunk időnk járomcsontjain.

Másodosztályú Bécs a Kék Duna mentén. De az össze nem illő végletek között vakító ívet von a titkos magasfeszültség. A bankárházban bankrabló eszmékkel kacérkodik a fiatalúr. A tőke palotákba fekteti magát és szabadelvű újságokkal takaródzik. A szegénység tükörbe néz: magát látja, a végtelent, a teremtés gipszrózsáit és kariatídáit; a hirtelen fölismerés felborítja a villamost, átlőtt kabátban fekvő halottak a macskaköves úton, gépfegyverzene. A repedt államvázában Baudelaire virágai, de fönt, az eszmék légritka terében az energia és a közösség újonnan föltalált atom-modelljei – a még meg sem szilárdult, máris kiáltványokkal bombázott, újgazdag Athén. Hamar odalesz az egész. Az emigrációs klubokban még egy ideig szavalnak az Európára tekintő szónokok, majd az öntöttvas nyereg alatt puhított hullák millióiból spongyát csinál az idő és letörli vele a táblát, melyen vak sugarakban araszol a csúszómászó vér.

„Nem ügy”, mondta az Elhárítás Ügynöke, „ez az izgága népség magát veri szét. Gall táncra, germán trappra könnyen áll a lába, de a világ rugóit szerelni, ez büdös neki. A gyors hatás mérhető sikerére vágyik, és ha ez valamely okból elmarad, rázza az idő rácsait, mint egy dühében makogó majom. Van úgy, hogy egy paraszt többet tud, mint a görög mesterek: az ő háborúja a magok nemzedéke, és a magvető nem mondja: ’övék a jövő’ – kié? –, csak egy ütemre jár a Földdel, mint a mag maga. E ritmust sejtve élni félig győzelem. Félig, mondom, mert létezésünk más fele: államügy, hitszegés, adók, a szennyek szennye, merő rögtönzés egy ismeretlen szerkezet tépőfogai közt, honnét az úgynevezett lélek föltekint és istennek képzeli azt, aminek tervrajzát nem érti. Élni veszteség is, ez a kulcs a zárhoz. Caesar, ez a nagybélű parázna (kinek lépteit óvják az égiek!) megnyerve Galliát megnyerte a veszélyt: csak egy e bohócok közül tudjon jól veszteni, a jogfolytonosság, ki tudja, miben és hogyan, de sértetlen marad, s a csillagszerkezet a beleépített program szerint kattog tovább, s a tartomány elolvad, mint a hó.”

A műszavaikban hittek, semmiben úgy, mint bennük – az elvont bunkóban, mellyel lecsapható a bokorból kiugró nyúl. A megfogalmazás fél győzelem, és tervdokumentáció nélkül melyik fáraó építtethetne piramist? Az életük maradék felére kisebb hangsúly esett. Előbb munkatársak lettek, majd csoportvezetők, családapák, független kutatók, a lábjegyzetek világszerte idézett csillagai – erről miféle nyelven mondtak volna és mit? A madársípot mind ijedtebb szorgalommal billegették, rögeszmésen várva, hogy a fütty áttörje a hét-nap-egy-hét nehézkedését. Apóst, anyóst, szülőt temettek; „volt egy-két nehéz hetünk”. Válás, tanulmányút, későn fölismert rák – kire mi várt. Sorsuk, ha kirajzolt valamit, a hiányt, a szó mögötti, még föl sem talált szavakét, melyekkel nem csak leírható, élhető is éveink vadászata, ahol a jelenség – na igen; ezen azért elcsodálkoztak – ez a hatalmas, puha talpú, csíkos, autórugózású macska fektéből föláll és ásít egyet, majd nekiindul, hogy közönyösen félrepofozva a nagy gonddal felállított bambuszcsapdákat, sértetlenül érjen át az új generációk föltérképezetlen sűrűjébe.

A nő valami zajt hallott, kiment. (Vagy le a földszintre, ha olyan lakásban lakott, amilyenben annyi londoni: kis belső lépcső, festett karfák, nyikorgó fokok.) A betörő, merő kényelemből képzeljük így, nem akart ölni – talán megijedt. Egy másodpercig láthatták egymást, őt persze nem az én szemem, így észre sem vehettem a napok szikláit mállasztó erózió művét, a görgeteg vonásokat, a disznósajtként dagadó melleket, melyekben valaha egy vulkán olyan kitartóan működött, hogy tenyeremben rugalmasan s forrón remegett a lélegzettől buborékos láva… A puffadt arc fölött az elaludt haj, enyhén zsírfoltos pongyola – ezt látta az, aki végül a sors helyett meghúzta a ravaszt. A vértócsa, hová az öröm kisemmizett szelleme bukik, itt több, mint képletes. A hús és képzelet civil selymei közt elüvölti magát Földvonzás őrmester: „Hozzám!”, és attól fogva minden egyszerű, nincs többé „nem lehet”, az eredendő durvaság kiütközik az évszakok lányos vonásain, s a mocskos körletben, ahonnét föl sem foghatók a csillaghadászat fényévei, zsebében rosszul exponált, családi fotókkal káromkodik és köpköd nagy fölényesen az olcsó tömítőanyag, a megalázott, fázó katona.

A torkolatnál vártunk pár napot, hogy megcseréljük pikkelyeink színét. Aztán az ifjúság oldott sóit felejtve megindultunk a cápafogsorú kövek és a sekély mederben pengés manccsal csapkodó, rövidlátó medvék felé. Ez már az volt, az az íz. A náddal és sással takart ölé. Homokbölcsőkkel, szúnyogokkal, konzervgyárral várt, hogy ikrás haldoklásba öleljen, anyánk, a tó.

Egy kis ország mire nevel? Tapintatra? Vagy vakdühre? Az égő betonon, ahol sorakoztunk, nem voltam büszke arra, hogy magyar vagyok. Nem voltam büszke semmire. Egy voltam a vezényszók satujába fogott munkadarabok közül. A bordáim között éreztem a kést, és az esztergagép körül halomba gyűlt a forgács: költészet, értelmiségi pletykák, jövőtudomány. Kezdetben semmi egy óceánt képzelni a kéziratpapírra. Fönt a Hold, az agfacolor fényben fölmerül valami sápadt szikla; indiánok és kolibrik: új föld, új történelem. Később ugyanez, sajnálatos, de nehezebb. Nemcsak a seprűn röpködő csalásra, a képzelet túlhajtott technikájára is ráununk; egy darab papír – vési belénk a tapasztalat – delfinek nélkül is határtalan, ha jól írjuk tele. A műhelyszag, igen, ez volt a hasonlíthatatlanul új. A köszörült szerszámacél lehántja a csilló fölösleget; tengerek, őserdők, sárkánygyíkok a raktárba kerülnek, és a kisváros-világ mellékutcáján kényelmetlen kérdésekkel föltűnik a túlélésre kiképzett, általános Én, a nagyszájú közép-európai.

Föld-föld-rakéta spermák. Negyven év a labirintusban. A családfenntartó szörnyeteg gondjai. A Bika-csillagképből kibődül a vers, az öklelő nehézkedés.

Tavaszi fényözönt, ha háborúsat is. A Nyírség és a csillagok – az elme még félkézzel emeli a súlyt. Aztán az évek vízmosásán lepergő szemét: a rettegésbe görbült csont, és még mi nem. Az öregség csak a kész formát maratja savval. A szilveszteri csődületben ő is részeg volt, akár a többiek: föl-fölrepült, csinált egy kört – ötvennégy évesen. „Csak én is így bírjam magam az ő korában!”, mélázott egy hosszú szoknyás nő a pamlagon. Később a tánc elkomorult és ő is befordult a könyvespolc felé, hogy ott táncoljon ég felé emelt karokkal, egyedül. Nem volt kedvem nevetni; láttam, a végzettel beszél, vagy mit tudom én, kinek-minek nevezte azt, aki ráaggatta a szörnyű súlyokat s levéste róla az izmok termő rétegét – a puszta bazalt sötétje káromolta a förgeteg hazát, hol a véren vett mesterlevél csak a haldoklást elnyújtani jó s a pallérozott nyomdász barbár tanulságra jut… Majd visszaérkezett a polc elé, fölébredt és köszönés nélkül kiment. Az utcáról behallatszott a hördülés, ahogy a nyirkos hidegben nagy nehezen szimatot fogott a kisautó.

Olyan korokban, amikor a lámpa visszacsavart lánggal ég, a költészet nem a vers, a zenével nyakon öntött látomás. A folyosón, ahol az idő a huzat, nem látni Apollót, hogy a megrendült költő kibökje: „Változtasd meg életed!” És még ha volna is ott egy ifjú, villámokkal, lanttal, márvány fürtökkel, nem az isten gondja a hogyan. A túlélés a föld művészete. A sötétben csak a konok surrogás hallható. A birodalom: nyúl – ha nem rágcsál, elpusztítják saját túlfejlett metszőfogai. A kínos részletek világa ez. S a költészet: behajlított tenyér, ernyő a huzatban haldokló láng fölött, mert valahol, valamikor, valamiben, ki tudja… föllobog… föl kell lobognia, hisz emberi természet az övé is, eszelős bizakodás a semmiben… hogy kinyílik egy ajtó és mögötte ott a tavasz harsogó mosókonyhája, az új világ, ahol a föld fehér pelenkáit kiaggatják a sugarakra, és a fűben elfeküdve, most mit szól hozzá?, pletykál a szárítkozó lábszárcsont… és nincs többé halál…

Az intézetben pofoztak, itt nem volt nehéz fölismerni a szükségszerűt. A verstengeren már káprázat csalta a papírhajót, egy hőségben remegő, túlsó part, ahonnét visszanézve valóságos lesz az út, és Kolumbusz sem közhivatalnok és Rimbaudnak sem rohad le a lába. Azután mégiscsak résnyire nyíltak a napok, én meg az ajtónyílásba dugtam a lábam, hogy átadhassam az üzenetet – valakinek, aki nem állt ott. A résen át egy újabb napra láttam. Átnyomakodtam a nyíláson, és ez volt az idő, az életem Európa óljában, egy házőrző kutyáé. De fogaim között a darab csont: az üzenet. A fény, ahogy a pinceföljárónál megcsapott? A keramitkövön zengő levegőorgona? A barkák tajtékját hányó bokrok hullámai? Sem ez, sem az, talán nem is egy kerek kép, csak az igyekezet, ahogy a tüzelőnek fölaprított székek közt egy akadozó nyelv megpróbálta kimondani a dadogva is alig mondhatót, a létezés-atom magját, ami körül remény és szenvedés forog, amíg cirokseprővel, vaslapáttal, hullatalicskázással kezdetét vette a soron következő teremtés.

Vágtató lovak robbanómotor-szíve a széllel bélelt réten: én is, mint akárki más, öröknek hittem minden szál füvét e legelőnek. Most meg az évek csapdájába esve látom a gleccserként kígyózó ráncokat – és mégis azt hiszem, az vagyok, aki voltam. Az őrült tűz még mindig melegít. Van-e szebb annál a kócos porrongynál, mely szürke szálakkal átszőve hever mellettem a párnán? Mögötte a szél éles fogaival fésült, fekete lobogás, ahogy megismertem, a huzatos, tóparti út, a téli ég, a vetett ágy gomolyfelhői, a gyöngyöző ágyékok légszivattyúja, az út nap és nap, csillag és csillag között. E gúzsba kötve voltam leginkább szabad. Csipkés alsóneműiből kilépett a világ, és szemérmetlen ellentmondásai közül mi voltunk a legszebbek, két szellem egy testben, hogy légvonatban égő gyertyák módjára remegett életünk. A macskatalpon járó idő persze célba ér, s az összegörbült drót a szemétre kerül, országok és utópiák közé, de addig a megrögzött sejt dacol, és tányércsörgéstől, veszekedéstől, öregedő szárnyak suhogásától dagad a földözön bárkáján hánykódó kalitka.

A vallás – állókép. Az üdvösség szemináriumán arany karszékben trónol az előadó; az angyalokban örökös vizsgadrukk. Én másra akarok emlékezni; a Föld mozgott, csupa nyüzsgés volt az én időm: ívó halak, párzó bogarak, és bugyborgott a tavasz kovásza, a sár. A maszatos arc ablakán át kinéztem magamra: szellem ült a fotelban, erős törzs, rövid lábak – az anyám. De sem én, aki láttam őt, sem ő, aki én is voltam már, nem voltunk csak magunk: egy gyerekarcban tükröződtünk, s bennünk is valami ismeretlen arc, homályosan. A majompofa, ahogy fölbámult a csillagokba? A sci-fi utód számítógép arca? Vagy a megfejtést kicsaló szélhámos, az emberi lényeg mozaikképe? Nem ember volt, akivel szemeztem: a szél, ahogy látszólag testtelenül vonásra vonást húzgált a teli semmiben. Egy másik észjárás számára ez nyilvánvaló. A pontban tükröződő végtelen sugaras alapelve, ahogy egy képben rejtőzködik. A szakadékban, ahová koponyám rulettgolyója zuhan, fölfogóképességem pereme fölött keskeny fénycsík ragyog, az anyag nemzedékei, csillag a csillag arcában, a folytatás.