Vidám üzenet titkos barátjának, aki előtte ballag a révhez^*

Kedves Ezüstfej, egy más világból, hol a Hold helyett csillár világol, és rovarirtó szaglik, nem kapor, és a gyerekkor téglapor, húgyszag és föl nem robbant bomba, mely bent robban, az édent döntve romba, másfelől viszont az emberbe éget egy kis faszén személyiséget, mely igen büszke, hogy verset köhöghet, s izzó becsvágyával meg is röhögtet; mondom, ha innen is, mint onnan, ahol a kővé vált lakodalom van, s a világtenger zúgó neve Iszkáz, s a fűszakállas föld a mennybe szikráz, mikor a majdani festődiák megkettyinti a tüzes paprikát, meg máskor is, ha bolondságot művel, de érett fővel nővel és nem fűvel, hogy arról sokat mesélne, ha tunna, néhány foltozott, albérleti dunna; mondom, ha – kit honnan – kiűz telünk, s valami mocskos réven átkelünk, hogy ránkdőljön az űr, a csillagjég-falú, melynek egyre megy város és falu, csontjaim helyén keserű özönnel szívesen találkoznék össze Önnel: „Né csak, ki az, hogy s mint kedves Nagy úr? Hová repül szárnyatlanul? És mondja csak, mi újság odaát? Ki eteti Szigliget madarát? Elárvult öccse persze most boroz, mi? Nem kellett volna mégis fölpofozni?” És így tovább, már azt hinnénk, örökké, míg szétfoszlanánk a Tejúton köddé.