| A szomjas árnyakat eltaszigáltam. Még anyámat is. |
| Nem hagytam a vérből inni, csak őt, az első generációs |
| értelmiségit, amikor a cigarettafüst ködéből fölmerült. |
| De nem valami széllelbélelt jóslattal. Miféle jóslat |
| telt volna tőle, és ki hisz jóslatokban? |
| A Duna-parton, a lépcsőn, ötvenötben a fény – |
| ez volt… jobb szó híján mondom, hogy a kérdés, |
| amit nem a száj kérdez s mégcsak |
| nem is, mint vérbeli költőknél szokásos, a szív, |
| hanem… mit bánom én, mi. Akkoriban |
| jelent meg a ping-pong novellája. Az Új Hang |
| karikaturáján: előre ugró áll, világító szemek – |
| miénk a jövő! Aztán a Nagy Vetítőben megindult a film. |
| „A legjobb magyar film, ami valaha volt”, |
| ezt már egy más vetítőben, a filmgyáréban |
| ordította, s a részegek gyerekes nyíltságával még |
| azt is hozzátette: „én írtam”. Még később, Szigligeten |
| egy félig kész regényt laponként rakott szét a padlón |
| és melegítőben járkált a famentes sírkövek között; |
| azt mondta: „a jobb rálátásért”. Az ok és okozat kísértetét |
| megidézni, hogy elszámoljon az áldozatokkal – |
| még mit nem! Talán a valóság is költészet? |
| A földvonzáson át csak ő lebegett elő, a magánhalott: |
| a nedves szélben, a horgászok között ülünk és |
| nyomjuk a süketet, míg lábunk előtt lassan de biztosan |
| apad az emlékezet, a tócsányi, fekete vér. |
|