Kirké jó tanácsát követve*

A szomjas árnyakat eltaszigáltam. Még anyámat is.
Nem hagytam a vérből inni, csak őt, az első generációs
értelmiségit, amikor a cigarettafüst ködéből fölmerült.
De nem valami széllelbélelt jóslattal. Miféle jóslat
telt volna tőle, és ki hisz jóslatokban?
A Duna-parton, a lépcsőn, ötvenötben a fény –
ez volt… jobb szó híján mondom, hogy a kérdés,
amit nem a száj kérdez s mégcsak
nem is, mint vérbeli költőknél szokásos, a szív,
hanem… mit bánom én, mi. Akkoriban
jelent meg a ping-pong novellája. Az Új Hang
karikaturáján: előre ugró áll, világító szemek –
miénk a jövő! Aztán a Nagy Vetítőben megindult a film.
„A legjobb magyar film, ami valaha volt”,
ezt már egy más vetítőben, a filmgyáréban
ordította, s a részegek gyerekes nyíltságával még
azt is hozzátette: „én írtam”. Még később, Szigligeten
egy félig kész regényt laponként rakott szét a padlón
és melegítőben járkált a famentes sírkövek között;
azt mondta: „a jobb rálátásért”. Az ok és okozat kísértetét
megidézni, hogy elszámoljon az áldozatokkal –
még mit nem! Talán a valóság is költészet?
A földvonzáson át csak ő lebegett elő, a magánhalott:
a nedves szélben, a horgászok között ülünk és
nyomjuk a süketet, míg lábunk előtt lassan de biztosan
apad az emlékezet, a tócsányi, fekete vér.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]