A szomjas árnyakat eltaszigáltam. Még anyámat is. |
Nem hagytam a vérből inni, csak őt, az első generációs |
értelmiségit, amikor a cigarettafüst ködéből fölmerült. |
De nem valami széllelbélelt jóslattal. Miféle jóslat |
telt volna tőle, és ki hisz jóslatokban? |
A Duna-parton, a lépcsőn, ötvenötben a fény – |
ez volt… jobb szó híján mondom, hogy a kérdés, |
amit nem a száj kérdez s mégcsak |
nem is, mint vérbeli költőknél szokásos, a szív, |
hanem… mit bánom én, mi. Akkoriban |
jelent meg a ping-pong novellája. Az Új Hang |
karikaturáján: előre ugró áll, világító szemek – |
miénk a jövő! Aztán a Nagy Vetítőben megindult a film. |
„A legjobb magyar film, ami valaha volt”, |
ezt már egy más vetítőben, a filmgyáréban |
ordította, s a részegek gyerekes nyíltságával még |
azt is hozzátette: „én írtam”. Még később, Szigligeten |
egy félig kész regényt laponként rakott szét a padlón |
és melegítőben járkált a famentes sírkövek között; |
azt mondta: „a jobb rálátásért”. Az ok és okozat kísértetét |
megidézni, hogy elszámoljon az áldozatokkal – |
még mit nem! Talán a valóság is költészet? |
A földvonzáson át csak ő lebegett elő, a magánhalott: |
a nedves szélben, a horgászok között ülünk és |
nyomjuk a süketet, míg lábunk előtt lassan de biztosan |
apad az emlékezet, a tócsányi, fekete vér. |
|