Weimarban minden csendes*

 

A tanácsos úr reggelije

Gyűjtögetve évre évet,
 
bölcsességet, érveket,
ez a semmi kalitkája,
háborúk holdbeli tája
s rajta a fű zöld ruhája
 
mondhat-e újat még neked?
Vagy nincs szilárd magyarázat,
 
kerek, mint a mítoszok,
amiben, mint foglalatban
a mindenség egy alakban
mondható és mondhatatlan:
 
kő, mely álmában mozog?
Csak ez a sistergő tűzhely
 
s lapján a lyukas fazék,
ez a kozmás városállam,
a lidércnyomásos álom,
ahogy verssé szublimálom –
 
s fedőnek fölénk az ég?
Chorus mysticus… leánykar…
 
Tenni fentebb dolgodat?
Lehet-e lepke annak egésze,
aminek szőrös hernyó-része
döglött csipkékkel igézve,
 
udvaroncként megrohad?
 

Eckermann kitesz magáért

„A kompromisszum érdekelte, a két véglet között a rés, melyen átcsúszhat a nemzedékről nemzedékre szálló, titkos örökség – vízművek, úthálózat, népszokások. A híd, melyen a hétköznapok vonulnak át az időbe, kilőtt tankok és a kordivat egyéb kellékei közt. Meglepte, hogy az örökösök nem tartanak igényt örökségükre. Ez a fölfakadt-tályog vidék neki nem tájélmény volt; láthatta, hogy gyökerezik a legelvontabb eszme is a kor gennyes húsában, míg a tüzes gerendák közül füstölt a tanulság: ’Megosztani, ha mást nem, a sötétet!’ Hogyne, csak kivel? Szivarozva zúg Volkswagenjein a számítógépes hodálynak hitt jövő felé a legifjabb utópia, és mélyen lenéz minden alkut vágy és valóság között. Az örökség, ha van egyáltalán, nem kézből kézbe vándorol, mint az ősöktől megmaradt ezüstkanál. A fuldoklóból valami tovább él; a vallásos változat szerint a tekintete, ahogy ottragadt egy uszadékfán, a jövőn; valójában csak az ürességet tagadó hiány, a vizen támadt, örvénylő gödör, amit hiába temet be a tenger, az ismeretlen partok között, süket mennydörgésben hánykódó világ.”

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]