„A kompromisszum érdekelte, a két véglet között a rés, melyen átcsúszhat a
nemzedékről nemzedékre szálló, titkos örökség – vízművek, úthálózat, népszokások. A híd, melyen
a hétköznapok vonulnak át az időbe, kilőtt tankok és a kordivat egyéb kellékei közt. Meglepte, hogy
az örökösök nem tartanak igényt örökségükre. Ez a fölfakadt-tályog vidék neki nem tájélmény volt;
láthatta, hogy gyökerezik a legelvontabb eszme is a kor gennyes húsában, míg a tüzes gerendák
közül füstölt a tanulság: ’Megosztani, ha mást nem, a sötétet!’ Hogyne, csak kivel? Szivarozva zúg
Volkswagenjein a számítógépes hodálynak hitt jövő felé a legifjabb utópia, és mélyen lenéz minden
alkut vágy és valóság között. Az örökség, ha van egyáltalán, nem kézből kézbe vándorol, mint az
ősöktől megmaradt ezüstkanál. A fuldoklóból valami tovább él; a vallásos változat szerint a
tekintete, ahogy ottragadt egy uszadékfán, a jövőn; valójában csak az ürességet tagadó hiány, a
vizen támadt, örvénylő gödör, amit hiába temet be a tenger, az ismeretlen partok között, süket
mennydörgésben hánykódó világ.” |