Párhuzamos életrajz*

Először csak a névazonosságra figyeltem. Hogy mindkettőnk szerelmét
 
Mártának hívták. Majd a sorsazonosságokra is. Mi más volt az intézet,
mint az öcsödi nevelőszülők? És a teherautó: az én vonatom,
 
mely alá az Árnyas úton csúsztam a meredek partoldalról:
valami ősi ösztön sugallatára megdermedtem, a kardántengely kopernikuszi napja
 
sarasan forgott az arcom fölött. És nem kergetett-e körbe engem is az udvaron
a háború, az ostoros paraszt? Még az a szamárság is eszembe jutott,
 
hogy az én keresztnevemben is két „t” betű van. Hogy a sorsnak ezzel
akarnia kell valamit. Majd az évek a rögeszmés kamaszarc felől
 
lassan továbbforogtak. A sofőr meg sem állt; ha látta is
a föltápászkodó fiút, azt gondolhatta, semmi baj.
 
Egy vasredőnynek dőltem, pesti Romeo. A nap végén nekem feszült
a két ruganyos lökhárító, végállomás egy csókban. A szegénység
 
dramaturgiájáról ha tudtam is, keveset. Azt hittem, az ösztönök
szabadrablása ez, közönséges szerelem. Gyanútlanul fürödtem a szappanszagban,
 
a paplanokban, a csevegésbe burkolt gyűlöletben. „Kedves Ottó,
kér egy kis süteményt?” Szegény fiú, aki gazdag lányt szeretett.
 
A háború még most is úgy játszott velem, ahogy akart. Kórházi löttyöt,
altatót, szerelmet, szeszt és kétségbeesést: kortyoltam a méregkoktélt.
 
„Az én történetem”, gondoltam a kettőnk vadregényéről, ami négyünké volt,
százaké. Őt Svájcba küldték, ez volt a különbség. Rue Ez–és–ez. Hónapokig,
 
ahogy szokás, még írt. Egyszer elipszilonnal azt: „muszály”.
A párhuzamosságon ma már kuncogni sincs kedvem. Az árvaság balekjai,
 
ennyi volt bennünk a közös. De a pályaudvarról egyféleképpen
tud csak kihúzni a vonat. A huszas évek végefelé ő futva kísérte
 
a gyorsuló kocsikat, én harminc évvel később szélütötten álltam: egyre megy.
Az idő kormos vagonjait láttuk eltűnni a napok váltói között,
 
az ablakból integető reményt, ezt az eszményi úrilányt,
aki sok mindenre hajlandó, de fél teherbe esni. Megfordultam.
 
A sárkány megelégelte Plutarkhosz módszerét, magába szívott
és kiköpött a délutáni csúcs kráterébe, ahol a füstgáz tömegvonzás
 
formázza az évekig hűlő masszát, ami lényegünk szerint vagyunk.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]