| Először csak a névazonosságra figyeltem. Hogy mindkettőnk szerelmét |
|
Mártának hívták. Majd a sorsazonosságokra is. Mi más volt az intézet, |
| mint az öcsödi nevelőszülők? És a teherautó: az én vonatom, |
|
mely alá az Árnyas úton csúsztam a meredek partoldalról: |
| valami ősi ösztön sugallatára megdermedtem, a kardántengely kopernikuszi napja |
|
sarasan forgott az arcom fölött. És nem kergetett-e körbe engem is az udvaron |
| a háború, az ostoros paraszt? Még az a szamárság is eszembe jutott, |
|
hogy az én keresztnevemben is két „t” betű van. Hogy a sorsnak ezzel |
| akarnia kell valamit. Majd az évek a rögeszmés kamaszarc felől |
|
lassan továbbforogtak. A sofőr meg sem állt; ha látta is |
| a föltápászkodó fiút, azt gondolhatta, semmi baj. |
|
|
Egy vasredőnynek dőltem, pesti Romeo. A nap végén nekem feszült |
| a két ruganyos lökhárító, végállomás egy csókban. A szegénység |
|
dramaturgiájáról ha tudtam is, keveset. Azt hittem, az ösztönök |
| szabadrablása ez, közönséges szerelem. Gyanútlanul fürödtem a szappanszagban, |
|
a paplanokban, a csevegésbe burkolt gyűlöletben. „Kedves Ottó, |
| kér egy kis süteményt?” Szegény fiú, aki gazdag lányt szeretett. |
|
A háború még most is úgy játszott velem, ahogy akart. Kórházi löttyöt, |
| altatót, szerelmet, szeszt és kétségbeesést: kortyoltam a méregkoktélt. |
|
„Az én történetem”, gondoltam a kettőnk vadregényéről, ami négyünké volt, |
| százaké. Őt Svájcba küldték, ez volt a különbség. Rue Ez–és–ez. Hónapokig, |
|
ahogy szokás, még írt. Egyszer elipszilonnal azt: „muszály”. |
|
| A párhuzamosságon ma már kuncogni sincs kedvem. Az árvaság balekjai, |
|
ennyi volt bennünk a közös. De a pályaudvarról egyféleképpen |
| tud csak kihúzni a vonat. A huszas évek végefelé ő futva kísérte |
|
a gyorsuló kocsikat, én harminc évvel később szélütötten álltam: egyre megy. |
| Az idő kormos vagonjait láttuk eltűnni a napok váltói között, |
|
az ablakból integető reményt, ezt az eszményi úrilányt, |
| aki sok mindenre hajlandó, de fél teherbe esni. Megfordultam. |
|
A sárkány megelégelte Plutarkhosz módszerét, magába szívott |
| és kiköpött a délutáni csúcs kráterébe, ahol a füstgáz tömegvonzás |
|
formázza az évekig hűlő masszát, ami lényegünk szerint vagyunk. |
|
|