A harmincas évek költői^*

Ó az a mindig a helyén szóló szó, azok a sor végén csüngő diszek, amitől még a viviszek- ció, a pusztulás is élvezetes – íme nem számít, nő-e, hím-e, kéjesen lebunkóz a ríme! Őszintén szólva kiröhögtem őket, a profi nyelv- és szívbillegtetőket… De most, hogy éveim mélyállomását mind sötétebb s fojtóbb anyagba ássák, s a napok mind vakabb vágatba visznek, más fénytörése van már ott az észnek; s a költők, akik rímeikben hisznek, a dal-redőny mögül dúltan kinéznek. Hol van már stílusuk, a báj, az álság? Fölsüt a nap, a gazdasági válság, s a földet átütő, pénzügyi fények tüzében élve szenesedő lények, a régi és az új szegények – látszik a lényeg. Hanem épp így, a jelmezét levetve milyen világfias még itt a század, ahogy szabad s kötött vers közt lebegve zenés névjegyét küldi az egekbe (s hangját a mennybolt visszazengeti, mint oroszlánét a Serengeti), ahogy még mindig fiatalon lázad. Mennyi rögeszme, téboly, elfogultság forgatná meg a jövő-kapu kulcsát! Mennyi szabadság az országok üszkén, mely földkörüli útra indul büszkén! Romló és romlatlan hogy egyberóva! Ganéjalapzatán a régi Róma! S egy percre, mintha a bakon a végzet nem ostorozná a gebe időt, fény koszorúzza meg ezt az egészet, ami itt vérből és szennyből kinőtt, s a vers mintha félrebeszélne halkan, míg lázasan hánykolódik a dallam, mert megszólal a dalban a hiányába haló halhatatlan… Aztán új divat, új vers: tábori ima, jön Auschwitz és Hirosima.