A kezdet*
kihagyható a földdel egyenlő arc |
MÉG FÉNYKÉP IS KÉSZÜLT RÓLA |
súly nélkül áramlik valami nyáj |
nem látni semmit de érezni a gyapjú nehéz szagát |
a fáradhatatlan őrlőfogak közt herseg a fű |
ELÉBÜK ELÉBÜK nincs ott senki de hallom |
rekedt férfihangján hogy káromkodik |
ostora rándítatlan durrog A FOLYÓ FELÉÉÉ |
nehézkes nyelvén hártyásan hűlő lávarög |
mögötte derengő sorban végtelen számú jelentés |
|
Az orvvadász jól megérdemelt pihenését élvezi*
Hol van Blake, Whitman, Weöres és Pilinszky? |
Hol Ginsberg óriáskígyó-verssora? |
Hát már bűnbe sem eshetem soha? |
Ha igen, sincs kit többé utolírni.
|
|
A versbetonból a rozsdás rögeszme, |
a hús mögül a csont előmered: |
égő füllel egy pofonvert gyerek |
sziszeg a sötétben: nincs semmi veszve! |
|
A hatás, ami ma ér, klasszikus; |
a világfüstben aszalódó hús |
eltéveszthetetlen első személye |
|
tanúnak áll egy rég elvesztett pörben, |
míg hiúz-csillagokkal lesi körben |
a honnan-hova személytelen éje. |
|
|
Bornemisza Péter a borotválkozó tükörben*
képzel a kamasz kötélzenét |
|
villáját az ördögi kisírtet
|
fordít egy napnyit a sugaras ganén |
|
|
A harmincas évek költői*
az a mindig a helyén szóló szó, |
azok a sor végén csüngő diszek, |
a pusztulás is élvezetes – íme |
|
Őszintén szólva kiröhögtem őket, |
a profi nyelv- és szívbillegtetőket… |
|
De most, hogy éveim mélyállomását |
mind sötétebb s fojtóbb anyagba ássák, |
s a napok mind vakabb vágatba visznek, |
más fénytörése van már ott az észnek; |
s a költők, akik rímeikben hisznek, |
a dal-redőny mögül dúltan kinéznek. |
Hol van már stílusuk, a báj, az álság? |
Fölsüt a nap, a gazdasági válság, |
s a földet átütő, pénzügyi fények |
tüzében élve szenesedő lények, |
a régi és az új szegények – |
|
Hanem épp így, a jelmezét levetve |
milyen világfias még itt a század, |
ahogy szabad s kötött vers közt lebegve |
zenés névjegyét küldi az egekbe |
(s hangját a mennybolt visszazengeti, |
mint oroszlánét a Serengeti), |
ahogy még mindig fiatalon lázad. |
Mennyi rögeszme, téboly, elfogultság |
forgatná meg a jövő-kapu kulcsát! |
Mennyi szabadság az országok üszkén, |
mely földkörüli útra indul büszkén! |
Romló és romlatlan hogy egyberóva! |
Ganéjalapzatán a régi Róma! |
S egy percre, mintha a bakon a végzet |
nem ostorozná a gebe időt, |
fény koszorúzza meg ezt az egészet, |
ami itt vérből és szennyből kinőtt, |
s a vers mintha félrebeszélne halkan, |
míg lázasan hánykolódik a dallam, |
a hiányába haló halhatatlan… |
|
Aztán új divat, új vers: tábori ima, |
jön Auschwitz és Hirosima. |
|
|
Párhuzamos életrajz*
Először csak a névazonosságra figyeltem. Hogy mindkettőnk szerelmét |
|
Mártának hívták. Majd a sorsazonosságokra is. Mi más volt az intézet, |
mint az öcsödi nevelőszülők? És a teherautó: az én vonatom, |
|
mely alá az Árnyas úton csúsztam a meredek partoldalról: |
valami ősi ösztön sugallatára megdermedtem, a kardántengely kopernikuszi napja |
|
sarasan forgott az arcom fölött. És nem kergetett-e körbe engem is az udvaron |
a háború, az ostoros paraszt? Még az a szamárság is eszembe jutott, |
|
hogy az én keresztnevemben is két „t” betű van. Hogy a sorsnak ezzel |
akarnia kell valamit. Majd az évek a rögeszmés kamaszarc felől |
|
lassan továbbforogtak. A sofőr meg sem állt; ha látta is |
a föltápászkodó fiút, azt gondolhatta, semmi baj. |
|
|
Egy vasredőnynek dőltem, pesti Romeo. A nap végén nekem feszült |
a két ruganyos lökhárító, végállomás egy csókban. A szegénység |
|
dramaturgiájáról ha tudtam is, keveset. Azt hittem, az ösztönök |
szabadrablása ez, közönséges szerelem. Gyanútlanul fürödtem a szappanszagban, |
|
a paplanokban, a csevegésbe burkolt gyűlöletben. „Kedves Ottó, |
kér egy kis süteményt?” Szegény fiú, aki gazdag lányt szeretett. |
|
A háború még most is úgy játszott velem, ahogy akart. Kórházi löttyöt, |
altatót, szerelmet, szeszt és kétségbeesést: kortyoltam a méregkoktélt. |
|
„Az én történetem”, gondoltam a kettőnk vadregényéről, ami négyünké volt, |
százaké. Őt Svájcba küldték, ez volt a különbség. Rue Ez–és–ez. Hónapokig, |
|
ahogy szokás, még írt. Egyszer elipszilonnal azt: „muszály”. |
|
A párhuzamosságon ma már kuncogni sincs kedvem. Az árvaság balekjai, |
|
ennyi volt bennünk a közös. De a pályaudvarról egyféleképpen |
tud csak kihúzni a vonat. A huszas évek végefelé ő futva kísérte |
|
a gyorsuló kocsikat, én harminc évvel később szélütötten álltam: egyre megy. |
Az idő kormos vagonjait láttuk eltűnni a napok váltói között, |
|
az ablakból integető reményt, ezt az eszményi úrilányt, |
aki sok mindenre hajlandó, de fél teherbe esni. Megfordultam. |
|
A sárkány megelégelte Plutarkhosz módszerét, magába szívott |
és kiköpött a délutáni csúcs kráterébe, ahol a füstgáz tömegvonzás |
|
formázza az évekig hűlő masszát, ami lényegünk szerint vagyunk. |
|
|
Harminckilencedik évére írott verse*
Itt éltem, azaz osztoztam a bűnben, |
|
háborús kazalban bujkáló tű; |
a hírhedt főfoglalkozású hűtlen, |
|
akiről végül kiderül, hogy hű – |
|
csak tudná, hogy mihez… Az üres börtön |
|
priccsén testes rab alszik, az idő, |
s végigreped rajta a csillagöltöny, |
|
amit testtelen foglárként kinő: |
|
ezt láttam innen, valami hiányát, |
|
másképp szólva a Végül Ugyanazt, |
ahogy elnyeli Einstein tudományát |
|
és a kőkorból makogó panaszt |
|
az üres atomokkal teli forgás, |
|
az országokat őrlő rögmalom, |
s valami kenetlen, száraz csikorgás |
|
hangzik a fű zöld olaja alól, |
|
és arcomból anyám csontsziget arca |
|
örvénylő tükrökben bukkan elő, |
mint kőtáblák királyai alatt a |
|
székvárosukon szántó földművelő. |
|
|
Weimarban minden csendes*
|
mondhat-e újat még neked? |
|
Vagy nincs szilárd magyarázat, |
mondható és mondhatatlan: |
|
Csak ez a sistergő tűzhely |
ahogy verssé szublimálom – |
|
Chorus mysticus… leánykar… |
Lehet-e lepke annak egésze,
|
aminek szőrös hernyó-része |
döglött csipkékkel igézve, |
|
|
„A kompromisszum érdekelte, a két véglet között a rés, melyen átcsúszhat a
nemzedékről nemzedékre szálló, titkos örökség – vízművek, úthálózat, népszokások. A híd, melyen
a hétköznapok vonulnak át az időbe, kilőtt tankok és a kordivat egyéb kellékei közt. Meglepte, hogy
az örökösök nem tartanak igényt örökségükre. Ez a fölfakadt-tályog vidék neki nem tájélmény volt;
láthatta, hogy gyökerezik a legelvontabb eszme is a kor gennyes húsában, míg a tüzes gerendák
közül füstölt a tanulság: ’Megosztani, ha mást nem, a sötétet!’ Hogyne, csak kivel? Szivarozva zúg
Volkswagenjein a számítógépes hodálynak hitt jövő felé a legifjabb utópia, és mélyen lenéz minden
alkut vágy és valóság között. Az örökség, ha van egyáltalán, nem kézből kézbe vándorol, mint az
ősöktől megmaradt ezüstkanál. A fuldoklóból valami tovább él; a vallásos változat szerint a
tekintete, ahogy ottragadt egy uszadékfán, a jövőn; valójában csak az ürességet tagadó hiány, a
vizen támadt, örvénylő gödör, amit hiába temet be a tenger, az ismeretlen partok között, süket
mennydörgésben hánykódó világ.” |
|
Kirké jó tanácsát követve*
A szomjas árnyakat eltaszigáltam. Még anyámat is. |
Nem hagytam a vérből inni, csak őt, az első generációs |
értelmiségit, amikor a cigarettafüst ködéből fölmerült. |
De nem valami széllelbélelt jóslattal. Miféle jóslat |
telt volna tőle, és ki hisz jóslatokban? |
A Duna-parton, a lépcsőn, ötvenötben a fény – |
ez volt… jobb szó híján mondom, hogy a kérdés, |
amit nem a száj kérdez s mégcsak |
nem is, mint vérbeli költőknél szokásos, a szív, |
hanem… mit bánom én, mi. Akkoriban |
jelent meg a ping-pong novellája. Az Új Hang |
karikaturáján: előre ugró áll, világító szemek – |
miénk a jövő! Aztán a Nagy Vetítőben megindult a film. |
„A legjobb magyar film, ami valaha volt”, |
ezt már egy más vetítőben, a filmgyáréban |
ordította, s a részegek gyerekes nyíltságával még |
azt is hozzátette: „én írtam”. Még később, Szigligeten |
egy félig kész regényt laponként rakott szét a padlón |
és melegítőben járkált a famentes sírkövek között; |
azt mondta: „a jobb rálátásért”. Az ok és okozat kísértetét |
megidézni, hogy elszámoljon az áldozatokkal – |
még mit nem! Talán a valóság is költészet? |
A földvonzáson át csak ő lebegett elő, a magánhalott: |
a nedves szélben, a horgászok között ülünk és |
nyomjuk a süketet, míg lábunk előtt lassan de biztosan |
apad az emlékezet, a tócsányi, fekete vér. |
|
Melyben szerző a kedves Dezsőt piszkálja egy nagy műgonddal kihegyezett fanyárssal*
Sebaj, legalább látszik, hogy élünk |
|
Hogy is mondjam? Talán: „Az a tulok…” – |
(önjellemzés!); na szóval: az – „…a földi…” |
(amit itt volt szerencsém örökölni) |
„bennem is elbődül, hogy PUSZTULOK;” |
|
(s ezzel élre kerül a hátul-ok, |
s a „sírgödör szélén”… stb.) – |
dehát kezdjem el vér-kóccal kitömni |
a tér-idő cápát, mert csak burok? |
|
Engem két végtelen között, a közben |
nem csak térképrajzként izgat a KÖZBEN; |
más vonz (mondhatnám: a magán a „köz”-ben) |
|
ebben a humoros szegény-szerepben: |
a lázadás, a „mentve menthetetlen” – |
míg szétoszlunk űrben, földben, gyerekben. |
|
|
Finn tangó*
a lombos fának álcázott idő freudi gyökérzeteként |
költők versek és nők gubancolódtak össze az én életemben is |
de ez valami más volt haláltánc északon |
enzensberger a karján egy vázszerű nővel |
aki mint érmét a wurlitzer nyelte a pirulákat |
és rekedten játszotta újból és újból a szenvedélylemezt |
és a költők a négy égtáj felől a világ fölöslege |
bennük a dánnál több a római legtöbb a vodka |
míg mellén a holddal lassan fordul a föld klimaxos vércsekarmain |
a nyomor foglalatában a hét hamiskő évtized |
recsegő taftuszálya a százados bukás |
|
Vidám üzenet titkos barátjának, aki előtte ballag a révhez*
Kedves Ezüstfej, egy más világból, |
hol a Hold helyett csillár világol, |
és rovarirtó szaglik, nem kapor, |
húgyszag és föl nem robbant bomba, |
mely bent robban, az édent döntve romba, |
másfelől viszont az emberbe éget |
egy kis faszén személyiséget, |
mely igen büszke, hogy verset köhöghet, |
s izzó becsvágyával meg is röhögtet; |
mondom, ha innen is, mint onnan, |
ahol a kővé vált lakodalom van, |
s a világtenger zúgó neve Iszkáz, |
s a fűszakállas föld a mennybe szikráz, |
mikor a majdani festődiák |
megkettyinti a tüzes paprikát, |
meg máskor is, ha bolondságot művel, |
de érett fővel nővel és nem fűvel, |
hogy arról sokat mesélne, ha tunna, |
néhány foltozott, albérleti dunna; |
mondom, ha – kit honnan – kiűz telünk, |
s valami mocskos réven átkelünk, |
hogy ránkdőljön az űr, a csillagjég-falú, |
melynek egyre megy város és falu, |
csontjaim helyén keserű özönnel |
szívesen találkoznék össze Önnel: |
„Né csak, ki az, hogy s mint kedves Nagy úr? |
Hová repül szárnyatlanul? |
És mondja csak, mi újság odaát? |
Ki eteti Szigliget madarát? |
Elárvult öccse persze most boroz, mi? |
Nem kellett volna mégis fölpofozni?” |
És így tovább, már azt hinnénk, örökké, |
míg szétfoszlanánk a Tejúton köddé. |
|
Egy amerikai Párizsban*
Az ostrom hatvanadik napján, vagy az ezrediken: |
„Crispus”, kiálték, „mit teszel?”, de későn, és a csóva repült, |
s követ sietett Caesarhoz, jönne hamar, mielőtt |
a hódolt templom szentélyén az aranyveret megolvad. |
Heléna, a szajha eközben házában hüsölt. |
„Te kurva”, böktem melle felé a kurta karddal, |
„vértóban Priamosz!”, de anyám, az éj nagy csillaga áradó |
sugárral fölsütött, s más városok felé fordultam. 1920, |
Párizs, Francis Scott Fitzgerald egy whiskys-üvegbe dől, |
s a szentélyből kihangzó farkasüvöltést, tá-tititá-titá, |
néger hangon szaporázza a szaxofon. Ó istennő, |
ó aki ezt intézed, a kurta kardot, a gépfegyvert, a gázt |
aki ránkszabadítod, az arcodon reklám-mosollyal, nézd, |
Heléna a bankok ágyasa, Caesar árfolyamát a tűzvész |
minden eddiginél magasabbra szökteti, és az idő |
sóval behintett városaik fölött suhan. „Ex libris Ezra Pound”; |
értelmiségi képzelgések az új világról |
és bizonyítvány elmebajról. Szóval ez történt |
a hódító kamaszokkal. Késő van, Kolumbusz, jóccakát! |
|
Párizs, szellemváros*
a latin csillogás a dolgok fölszínén |
a nyelv kopár törzséből gyorstüzelésben sarjadó szórügy-sorozat |
a Boulevard Périphérique-en |
(kétszer három sáv autónyulaktól duzzadó hüllőgyűrüje) |
a MEGHALSZ HA LELASSULSZ filozófiája |
|
Nicolas Schöffer műtermében Schöffer Miklós |
a fény a tér az idő mint c’est á dire…
|
de a Champs-Elysées fényszobrán Schöffer stoplámpái |
nem jelzik a százados bukást |
csak a föl-le arany-piros terét |
csak a nem-tanultunk-semmiből idejét |
a művészet egy jót nyilatkozik de a rejtvény anyaga megmarad |
a város ölni készül és ez látszik rajta |
szirénahang a pornómozi előtt |
|
a Nyugati Autóút tájékán kanyargós keskeny utca sötét |
a kövön egy arab a mellében kés egy nő borul rá |
a falhoz lapulva nézik vagy negyvenen |
a rendőrautó lámpája eloltva a mentőé fehéren villog |
csakhogy ez a fényhatás nem a művészettörténet tárgya |
ahogy az ösztönök sem a várostervezésé |
sipog egy női hang a civilizált angol kocsiból |
de a tévedés mint eddig is annyiszor még helyrehozható |
új útvonal új század új remény |
és látni máris a föld csábos vonásait |
a Bois de Bagatelle szélén |
|
hazafelé Németország fölött |
két lökhajtásos gép találkozik a levegőben |
két szárnyas eszme párhuzamos kondenzcsíkjai |
(a magasságkülönbség van vagy ezer méter) |
a felhőlégvárak habos tornyai közt a megértés paródiája |
pipázik az Időleges Kivétel |
ki-kibámul a dupla ablakon |
a világ üllőjén sárgán izzik a néma kontinens |
háborúk után világválságok előtt |
|
|
A tengerek kék szalagja*
negyvenedik évem a civilizált angyal |
bukósisakban motorosruhában |
csönget a kitiltó távirattal |
|
ITT TESSÉK ALÁÍRNI (a sorsot) ahol |
ritkán kezdődik újból ugyanaz a század |
hajóroncs történet dereng az idő alól |
|
és az erdőtűz a szél az ágak a tékozló beszéd |
azaz a szövegkezdő hol-nem-volt a fiatalság |
széthajigált földöntúli szemét |
|
és egyre több körmondat visszavezethető |
egyszerű igenre vagy nemre |
s a vers mindinkább törött evező |
|
amit egy eszelős hajótörött markol |
hogy a csupasz jelentés élve elterülhessen |
(ha van olyan) valami ismeretlen parton |
|
|
Az arcom a tévében
Mindent így láttam volna? Fordítva az Ént? A háború tükrébe bámuló föld
megszokja nyúlszájú romjait: „van isten”, villog a szögesdrót, „én vagyok az”. Az ígéretek
századában minden másképp történt. Lassult-gyorsult a rejtett működés, hogy megőrizze
gyártási titkát, a dolgok ritmusát, s a csillagmonopólium töretlenül ragyog. De hol a
föltalálók naiv optimizmusa? A kerék és a tűz az éhezés arcába bámul – elszalasztott
évezredek kútja, visszanéz egy kiszáradt, emberi szempár: csecsemőhulla fölött guggoló nő,
csettint fémnyelvével Fotó XY. A félsziget öböl felőli oldalán vad hullámverés várja a
halászt. Se istenkép, se mellszobor, se recept a jövőre. Megkockáztatni a vízbe fulladást egy
reménybeli repülőhalért ott a hullámzó fekete olaj, az óceán-idő. És ott a tükör tükörképe
ugyanaz az arc. És mégis minden másképp lesz, mint a próféták kamatszámításában. Egy
hajótörés túlélője fecseg itt, és a tűzoltókat színes adásban csábító inge fölött most látható
csak igazán orrsövényferdülése. |
A túlvilág
Fehér. Szárnyatlan szárnycsapás. A fal, a libaúsztató. Aztán a por leül. A teremtés
csonttalanul ragyog. Minden fölösleg kifacsarva, mint majd utazás után. A postabélyegzőn: 1942. |
Freud
Az SZTK rendelő földszintjén, a fehér ajtó mögött ócska, kis szobrászműhelyt találtam:
minden csupa por, agyag és ételhulladék. Egy Amazonas taszított, nyomultam befelé. A piszkos
kötényt és kendőt viselő, mocskos nőalak fölnézett, megismertük egymást; én a széles járomcsontjait
és a szemét. Sehol a fehér, orvosi köpeny. Egyszerre észrevettem kezemben a partvist. Sokszor
elképzeltem már (az álom szerint is), hogy találkozunk, de soha így, partvissal, ez zavart. Még
inkább a babos kendő, amit viseltem és amit le is kaptam a fejemről, de hiába, mert láttam, hogy
látta, és ettől olyan düh fogott el, hogy ellenséges fejhangon kezdtem beszélni, hogy már túl vagyok
rajta, és ez itt a lakás (már ott ültünk), ez meg a két gyerek. Igen, mondta, mindenkinek túl későn
jön, amire vár, a megoldás, ő is például mennyit várt valami Gyurira. Újból elrontva minden, mint
húsz év előtt. Ekkor megborzongott a sivatag és mindent belepett a fekete homok, és nem maradt
semmi más, csak az eget-földet betöltő hiénaüvöltés, hogy mi lett belőlünk, akik fényes és feszes
arcbőr voltunk időnk járomcsontjain. |
Budapest a század elején
Másodosztályú Bécs a Kék Duna mentén. De az össze nem illő végletek között vakító
ívet von a titkos magasfeszültség. A bankárházban bankrabló eszmékkel kacérkodik a fiatalúr. A
tőke palotákba fekteti magát és szabadelvű újságokkal takaródzik. A szegénység tükörbe néz: magát
látja, a végtelent, a teremtés gipszrózsáit és kariatídáit; a hirtelen fölismerés felborítja a villamost,
átlőtt kabátban fekvő halottak a macskaköves úton, gépfegyverzene. A repedt államvázában
Baudelaire virágai, de fönt, az eszmék légritka terében az energia és a közösség újonnan föltalált
atom-modelljei – a még meg sem szilárdult, máris kiáltványokkal bombázott, újgazdag Athén.
Hamar odalesz az egész. Az emigrációs klubokban még egy ideig szavalnak az Európára tekintő
szónokok, majd az öntöttvas nyereg alatt puhított hullák millióiból spongyát csinál az idő és letörli
vele a táblát, melyen vak sugarakban araszol a csúszómászó vér. |
Az értelmiség nehéz ügye
„Nem ügy”, mondta az Elhárítás Ügynöke, „ez az izgága népség magát veri szét. Gall
táncra, germán trappra könnyen áll a lába, de a világ rugóit szerelni, ez büdös neki. A gyors hatás
mérhető sikerére vágyik, és ha ez valamely okból elmarad, rázza az idő rácsait, mint egy dühében
makogó majom. Van úgy, hogy egy paraszt többet tud, mint a görög mesterek: az ő háborúja a
magok nemzedéke, és a magvető nem mondja: ’övék a jövő’ – kié? –, csak egy ütemre jár a Földdel,
mint a mag maga. E ritmust sejtve élni félig győzelem. Félig, mondom, mert
létezésünk más fele: államügy, hitszegés, adók, a szennyek szennye, merő rögtönzés egy ismeretlen
szerkezet tépőfogai közt, honnét az úgynevezett lélek föltekint és istennek képzeli azt, aminek
tervrajzát nem érti. Élni veszteség is, ez a kulcs a zárhoz. Caesar, ez a nagybélű parázna (kinek
lépteit óvják az égiek!) megnyerve Galliát megnyerte a veszélyt: csak egy e bohócok közül tudjon
jól veszteni, a jogfolytonosság, ki tudja, miben és hogyan, de sértetlen marad, s a csillagszerkezet
a beleépített program szerint kattog tovább, s a tartomány elolvad, mint a hó.” |
A békeévek illúziói
A műszavaikban hittek, semmiben úgy, mint bennük – az elvont bunkóban, mellyel
lecsapható a bokorból kiugró nyúl. A megfogalmazás fél győzelem, és tervdokumentáció nélkül
melyik fáraó építtethetne piramist? Az életük maradék felére kisebb hangsúly esett. Előbb
munkatársak lettek, majd csoportvezetők, családapák, független kutatók, a lábjegyzetek világszerte
idézett csillagai – erről miféle nyelven mondtak volna és mit? A madársípot mind ijedtebb
szorgalommal billegették, rögeszmésen várva, hogy a fütty áttörje a hét-nap-egy-hét nehézkedését.
Apóst, anyóst, szülőt temettek; „volt egy-két nehéz hetünk”. Válás, tanulmányút, későn fölismert
rák – kire mi várt. Sorsuk, ha kirajzolt valamit, a hiányt, a szó mögötti, még föl sem talált szavakét,
melyekkel nem csak leírható, élhető is éveink vadászata, ahol a jelenség – na igen; ezen azért
elcsodálkoztak – ez a hatalmas, puha talpú, csíkos, autórugózású macska fektéből föláll és ásít
egyet, majd nekiindul, hogy közönyösen félrepofozva a nagy gonddal felállított bambuszcsapdákat,
sértetlenül érjen át az új generációk föltérképezetlen sűrűjébe. |
Szerelmi történet
A nő valami zajt hallott, kiment. (Vagy le a földszintre, ha olyan lakásban lakott,
amilyenben annyi londoni: kis belső lépcső, festett karfák, nyikorgó fokok.) A betörő, merő
kényelemből képzeljük így, nem akart ölni – talán megijedt. Egy másodpercig láthatták egymást,
őt persze nem az én szemem, így észre sem vehettem a napok szikláit
mállasztó erózió művét, a görgeteg vonásokat, a disznósajtként dagadó melleket, melyekben valaha
egy vulkán olyan kitartóan működött, hogy tenyeremben rugalmasan s forrón remegett a lélegzettől
buborékos láva… A puffadt arc fölött az elaludt haj, enyhén zsírfoltos pongyola – ezt látta az, aki
végül a sors helyett meghúzta a ravaszt. A vértócsa, hová az öröm kisemmizett szelleme bukik, itt
több, mint képletes. A hús és képzelet civil selymei közt elüvölti magát Földvonzás őrmester:
„Hozzám!”, és attól fogva minden egyszerű, nincs többé „nem lehet”, az eredendő durvaság
kiütközik az évszakok lányos vonásain, s a mocskos körletben, ahonnét föl sem foghatók a
csillaghadászat fényévei, zsebében rosszul exponált, családi fotókkal káromkodik és köpköd nagy
fölényesen az olcsó tömítőanyag, a megalázott, fázó katona. |
Búcsú a még-minden-megeshet tengerétől
A torkolatnál vártunk pár napot, hogy megcseréljük pikkelyeink színét. Aztán az
ifjúság oldott sóit felejtve megindultunk a cápafogsorú kövek és a sekély mederben pengés manccsal
csapkodó, rövidlátó medvék felé. Ez már az volt, az az íz. A náddal és sással takart ölé.
Homokbölcsőkkel, szúnyogokkal, konzervgyárral várt, hogy ikrás haldoklásba öleljen, anyánk, a tó. |
A körülmények
Egy kis ország mire nevel? Tapintatra? Vagy vakdühre? Az égő betonon, ahol
sorakoztunk, nem voltam büszke arra, hogy magyar vagyok. Nem voltam büszke semmire. Egy
voltam a vezényszók satujába fogott munkadarabok közül. A bordáim között éreztem a kést, és az
esztergagép körül halomba gyűlt a forgács: költészet, értelmiségi pletykák, jövőtudomány.
Kezdetben semmi egy óceánt képzelni a kéziratpapírra. Fönt a Hold, az agfacolor fényben fölmerül
valami sápadt szikla; indiánok és kolibrik: új föld, új történelem. Később ugyanez, sajnálatos, de
nehezebb. Nemcsak a seprűn röpködő csalásra, a képzelet túlhajtott technikájára is ráununk; egy
darab papír – vési belénk a tapasztalat – delfinek nélkül is határtalan, ha jól írjuk tele. A
műhelyszag, igen, ez volt a hasonlíthatatlanul új. A köszörült szerszámacél lehántja a csilló
fölösleget; tengerek, őserdők, sárkánygyíkok a raktárba kerülnek, és a kisváros-világ mellékutcáján
kényelmetlen kérdésekkel föltűnik a túlélésre kiképzett, általános Én, a nagyszájú közép-európai. |
Minotaurus
Föld-föld-rakéta spermák. Negyven év a labirintusban. A családfenntartó szörnyeteg
gondjai. A Bika-csillagképből kibődül a vers, az öklelő nehézkedés. |
Amit a véső ír a kőbe
Tavaszi fényözönt, ha háborúsat is. A Nyírség és a csillagok – az elme még félkézzel
emeli a súlyt. Aztán az évek vízmosásán lepergő szemét: a rettegésbe görbült csont, és még mi nem.
Az öregség csak a kész formát maratja savval. A szilveszteri csődületben ő is részeg volt, akár a
többiek: föl-fölrepült, csinált egy kört – ötvennégy évesen. „Csak én is így bírjam magam az ő
korában!”, mélázott egy hosszú szoknyás nő a pamlagon. Később a tánc elkomorult és ő is befordult
a könyvespolc felé, hogy ott táncoljon ég felé emelt karokkal, egyedül. Nem volt kedvem nevetni;
láttam, a végzettel beszél, vagy mit tudom én, kinek-minek nevezte azt, aki ráaggatta a szörnyű
súlyokat s levéste róla az izmok termő rétegét – a puszta bazalt sötétje káromolta a förgeteg hazát,
hol a véren vett mesterlevél csak a haldoklást elnyújtani jó s a pallérozott nyomdász barbár
tanulságra jut… Majd visszaérkezett a polc elé, fölébredt és köszönés nélkül kiment. Az utcáról
behallatszott a hördülés, ahogy a nyirkos hidegben nagy nehezen szimatot fogott a kisautó. |
A visszacsavart láng
Olyan korokban, amikor a lámpa visszacsavart lánggal ég, a költészet nem a vers, a
zenével nyakon öntött látomás. A folyosón, ahol az idő a huzat, nem látni Apollót, hogy a
megrendült költő kibökje: „Változtasd meg életed!” És még ha volna is ott egy ifjú, villámokkal,
lanttal, márvány fürtökkel, nem az isten gondja a hogyan. A túlélés a föld művészete. A sötétben
csak a konok surrogás hallható. A birodalom: nyúl – ha nem rágcsál, elpusztítják saját túlfejlett
metszőfogai. A kínos részletek világa ez. S a költészet: behajlított tenyér, ernyő a huzatban haldokló
láng fölött, mert valahol, valamikor, valamiben, ki tudja… föllobog… föl kell lobognia, hisz
emberi természet az övé is, eszelős bizakodás a semmiben… hogy kinyílik egy ajtó és mögötte ott
a tavasz harsogó mosókonyhája, az új világ, ahol a föld fehér pelenkáit kiaggatják a sugarakra, és
a fűben elfeküdve, most mit szól hozzá?, pletykál a szárítkozó lábszárcsont… és nincs többé halál… |
Szabadság
Az intézetben pofoztak, itt nem volt nehéz fölismerni a szükségszerűt. A verstengeren
már káprázat csalta a papírhajót, egy hőségben remegő, túlsó part, ahonnét visszanézve valóságos
lesz az út, és Kolumbusz sem közhivatalnok és Rimbaudnak sem rohad le a lába. Azután mégiscsak
résnyire nyíltak a napok, én meg az ajtónyílásba dugtam a lábam, hogy átadhassam az üzenetet –
valakinek, aki nem állt ott. A résen át egy újabb napra láttam. Átnyomakodtam a nyíláson, és ez volt
az idő, az életem Európa óljában, egy házőrző kutyáé. De fogaim között a darab csont: az üzenet.
A fény, ahogy a pinceföljárónál megcsapott? A keramitkövön zengő levegőorgona? A barkák
tajtékját hányó bokrok hullámai? Sem ez, sem az, talán nem is egy kerek kép, csak az igyekezet,
ahogy a tüzelőnek fölaprított székek közt egy akadozó nyelv megpróbálta kimondani a dadogva is alig mondhatót, a létezés-atom magját, ami körül remény és szenvedés forog, amíg cirokseprővel,
vaslapáttal, hullatalicskázással kezdetét vette a soron következő teremtés. |
Szerelem
Vágtató lovak robbanómotor-szíve a széllel bélelt réten: én is, mint akárki más,
öröknek hittem minden szál füvét e legelőnek. Most meg az évek csapdájába esve látom a
gleccserként kígyózó ráncokat – és mégis azt hiszem, az vagyok, aki voltam. Az őrült tűz még
mindig melegít. Van-e szebb annál a kócos porrongynál, mely szürke szálakkal átszőve hever
mellettem a párnán? Mögötte a szél éles fogaival fésült, fekete lobogás, ahogy megismertem, a
huzatos, tóparti út, a téli ég, a vetett ágy gomolyfelhői, a gyöngyöző ágyékok légszivattyúja, az út
nap és nap, csillag és csillag között. E gúzsba kötve voltam leginkább szabad. Csipkés alsóneműiből
kilépett a világ, és szemérmetlen ellentmondásai közül mi voltunk a legszebbek, két szellem egy
testben, hogy légvonatban égő gyertyák módjára remegett életünk. A macskatalpon járó idő persze
célba ér, s az összegörbült drót a szemétre kerül, országok és utópiák közé, de addig a megrögzött
sejt dacol, és tányércsörgéstől, veszekedéstől, öregedő szárnyak suhogásától dagad a földözön
bárkáján hánykódó kalitka. |
Az arcom a lányaimban
A vallás – állókép. Az üdvösség szemináriumán arany karszékben trónol az előadó;
az angyalokban örökös vizsgadrukk. Én másra akarok emlékezni; a Föld mozgott, csupa nyüzsgés
volt az én időm: ívó halak, párzó bogarak, és bugyborgott a tavasz kovásza, a sár. A maszatos arc
ablakán át kinéztem magamra: szellem ült a fotelban, erős törzs, rövid lábak – az anyám. De sem
én, aki láttam őt, sem ő, aki én is voltam már, nem voltunk csak magunk:
egy gyerekarcban tükröződtünk, s bennünk is valami ismeretlen arc, homályosan. A majompofa,
ahogy fölbámult a csillagokba? A sci-fi utód számítógép arca? Vagy a megfejtést kicsaló szélhámos,
az emberi lényeg mozaikképe? Nem ember volt, akivel szemeztem: a szél, ahogy látszólag
testtelenül vonásra vonást húzgált a teli semmiben. Egy másik észjárás számára ez nyilvánvaló. A
pontban tükröződő végtelen sugaras alapelve, ahogy egy képben rejtőzködik. A szakadékban, ahová
koponyám rulettgolyója zuhan, fölfogóképességem pereme fölött keskeny fénycsík ragyog, az anyag
nemzedékei, csillag a csillag arcában, a folytatás. |
Canto*
Évekig akartam Poundot fordítani |
|
nem mintha a rokonomnak éreztem volna sőt |
a személyiség rejtvénye érdekelt |
azaz az értelmiségi helyzete századunkban |
|
ahol a kárhozat vírusai ellen hatástalan volt a klasszikus oltóanyag |
és persze jól jött volna nehezéknek a költői léggömbhöz |
|
e szellemidézés rejtett médiuma Amerika |
botrányos távlatai eléggé szemfájdítók ahhoz hogy a végtelent idézzék |
|
a tükröt amin nem maszatolhatja homályos folttá a tapintat |
a valóság nyomasztó kísértet-történetét |
|
mint a vereséghez szoktatott országok rugalmas emlékezetében |
A KÖLTŐ A KETRECBEN példázat és vizsgafeladat |
|
mégha beszámítjuk a bankárok bosszúját is |
Döntenünk kell hogy kié a rokonszenvünk |
|
a ketrecbe zárt vadé-e aki művészettörténetre oktatja a néger sarzsit |
vagy a sarzsié-e aki tudhassa-láthassa nyelven beszél |
|
de asztalt farag a fázó öregembernek |
Világos hogy mindez egy új költészettan alapja |
|
hely és idő egysége a százados szükségállapotban |
a mit-hogyan-s-mikor és főképp a mit-soha-és-semmi-áron |
mert nem számít ha valaki maga nem gonosz |
|
ha a hullabűzt úgy szagolja mint az ibolyaillatot |
A szövegben aztán mind mélyebben csalódtam |
|
sehol a kulcs egy utalás valami magyarázat |
hacsak az újgazdag ájult sznobizmusát nem veszem annak |
|
Firenze csurgott a versből a krónikák és Messer Ez-meg-Az |
meg kínai bölcsek minden mennyiségben |
|
Engem a hagyomány mint műemlék hidegen hagy |
a város környékén ahol kölyökként gyakran megpofoztak |
és mindegyik hagyott valamit maga után |
|
legtöbbször egy fölégetett falut |
Ott nevelkedve ahol én és negyven évesen |
|
az ember vastagon hámozza a költészet nevű almát |
és a díszítmények a hanglejtés meg a szófűzés mögött |
és mit tegyen ha egy véres történet tanulsága mindössze annyi |
|
hogy a Bocsánat Az Isteneknél és Szeressük Egymást Emberek |
Naná mondanám a legszívesebben erre |
|
csakhogy mi van a kényelmetlen részletekkel |
Ó szabadság aki gyakran vagy magad is börtönőr |
|
és rondaságokat is művelsz és nem mindig vagy a szépség hű szerelmese |
de néger bőrben és hibás nyelvtanod tájszólásban beszélve is |
|
egyetlen lehetséges hőse vagy minden igazi versnek |
a világ ketrecében ahol a hús köpenyébe burkolódzva vacog a képzelet |
|
melynek robbanó magja mindig a köznapi |
Túléltem egy ostromot mi másban hihetnék Az évek |
|
drótakadálya alatt egy konzerv és egy bicska a költészet maga |
|
Vasárnap egy amerikai kisvárosban*
a civilizáció persze NA PERSZE a vasbeton közhelyek |
a sugárzó szemmel hat sorban özönlő autók |
az Aranykapu hídján Szent Ferenc öble fölött |
vagy Manhattan múmiát őrző kőpiramisa vagy Chicago O’Hare |
az Egyesült Légijáratok gépei a fölszállópályához totyognak mint a kacsák |
de ferdén fölfele fúrva magukat a híg közegbe |
kitör belőlük a sastermészet |
és mennydörgő röptük nyomán finoman szállong |
a biblikus jövendölések kedvelt anyaga az elemi hamu |
|
kinek jutna eszébe itt egy kisváros |
egy vasárnap délelőtt a közép-nyugati városkában |
a jelenések gázfelhői mögött a rozsdamentes szerkezet |
|
a nap tűz az utca néptelen a fű smaragdszínű |
a két bank és a három áruház zárva van |
de a belvárosban hétköznap jegyet válthatsz akár a csillagokba is |
míg a kipusztult bölények és a büdös kapcák hajdani útja mentén |
a házkölcsön szilárd alapzatán színes szárba szökkennek a családi faházak |
s vizet törleszt a gumicső a szomjas gyepre |
UTAZZON GYALOG A VILÁG SZÍVÉBE |
előbb fölkaptatva a Templom utcán |
majd balra térve a Közbülső úton |
egy ház sarka mögött nicsak a temető |
a lombzúgásban a sírkövek beszédét épp hogy hallani |
jól lenyírtad a pázsitot Gerry szívem? |
csináj’ má’ egy szendvicst Mary-Lou |
máskülönben örök mosoly aranya mindenen |
se óra se századok se okulás a bajból |
a közönség motorcsónakján röpköd a gát mögött |
s a hippi szél szelleme is bár huhog a fák közt |
a kísértetek klubjának alapszabálya szerint |
e „szívbemarkolóan szép” kertjében a békességnek |
(ahol egy japán kertépítőművész is csak a száját tátaná) |
ahogy az eszmény-összkiadás első agyagtáblái előtt |
|
akárhány emberbőrbe kötött pótkötet után |
|
|
Gazdagnak lenni*
Gazdagnak lenni a társaság évi jelentését tágas bőrfotelekben |
|
hallgató igazgatóság a falon az alapítók portréi és vetített grafikonok |
gazdagnak lenni híres építész tervezte gyárépület villogó fények |
|
a kapcsolótáblán fegyveres őrség a kapuban atomerőmű automatikus |
gazdagnak lenni egyszerű magánvilla (és a nyári ház Friscóban) |
|
a falon Picasso Tamayo Soutine a kalitkában papagáj és a kertben |
gazdagnak lenni fajkutya múzeumi autó új motorral apai gondok |
|
és zoknis vendégek a japán szobában |
gazdagnak lenni lovaglás délután és koktél este a társaság |
|
jachtján a feketén csillogó Mississipin |
gazdagnak lenni mosoly és előzékenység üdvözlő beszédek |
gazdagnak lenni megértés a lényegtelen nagy dolgokban és kemény |
|
ellenállás a lényeges kicsikben, |
gazdagnak lenni jó szag és ápolt virágok mindig van jégkocka |
|
Hello George örülök hogy látlak és az egész olyan mélyen |
gazdagnak lenni repülőút a világ fölött |
PARANCSOL VALAMI ITALT URAM |
lent felhők országok háborúk |
és az elhanyagolható kis fekete pontok |
|
Lorca New Yorkja*
(régi tánczene egy liftben, a huszadik emelet körül)
Nem változott a módszer, ez itt a huszas évek, |
a kamat csontját őrlő hiéna-számvevőség; |
Manhattan homlokán a pénzfelhő és a bankok |
üvegszarkofágjában a fáraó, a bőség. |
|
Hol itt a tenger és a tengerész háborúja? |
Az új világ reménye, az indián najádok? |
Az eszme-vezetékek törött csőrendszeréből |
ipari bűn, penészszag és rákhalál szivárog. |
|
Az eszelős tolongás a halált halogatja |
s a megoldást reméli a léha csődületben, |
ahol a földalattin a rablás-rabja rabló |
úgy metszi el a torkod, hogy a szeme se rebben. |
|
A Bronxban, Federico, a kitört ablakok közt |
rettegéstől nyerítve riadókocsi nyargal, |
s a vigéc-torreádor papír-belét kiontja |
az öklelő kolosszus két nagy, fekete szarvval. |
|
|
A négykerekű ember*
Ezen a ravasz és roppant úthálózaton |
ahol a Nagy Központi Gyorsforgalmiról ráfordulsz a Megyeköztire |
vagy a negyvennégyesen északkelet felé haladva átvágsz Oklahomán és
Missourin |
hogy St. Louisnál a hatvanegyesre térve meglátogasd Mark Twain szülővárosát |
és bekapj egy szendvicset a Huckleberry Finnről elnevezett bisztróban |
a hozzád hasonló átutazók meg a helybeliek között |
ebben az országút mellé épült világban |
ahol férfi és nő közt mindig is fölmerül a szerelmi kérdés |
A TIÉDDEL MEGYÜNK VAGY AZ ENYÉMMEL |
és a sorba befurakodó vezető rókapofával vigyorog vissza a kormány mögül |
SZEMESNEK ÁLL A VILÁG PAPA |
és Los Angelesben délután négykor alkonyul a kipufogógáztól |
és az emberek egy dobozban ülve utaznak az egyik doboztól a másik dobozig |
melyben nyerítve vergődik a parkolóhelyekről kitörő büdös kentaur |
a gondtalan szürke nyomvonalon |
könnyen elérhető minden ami számít |
családi ház nagyváros kikötő gyártelep |
és a szélvédő üvegén át még a rét is látszik |
Theokrítosz lábnyoma az idő sarában |
HATVANÖTÖS KIJÁRAT HÚZÓDJON JOBBRA |
mikor az öntudatlan öröm még mezítláb járt a füvön |
és zöld fésűkkel tépte a szél a kamasz föld haját |
|
Miért nem élnék Amerikában?*
…buszon indultam Seattle felé (Washington állam) |
nem volt mindegy hogy a busz olcsóbb a repülőnél |
meg hát látni is akartam az országot ha már |
úgy hozta a sors hogy itt élek noha az itt-tartózkodás |
szóval egy nagy gubanc az egész kérvények miegyéb |
viszont vigasztalhattam is magam |
hogy ez még mindig jobb mint Afrikában |
átlőtt gerinccel a bozótban rohadni… |
|
A Mikulás kapitalista ügynök, aki azt állítja, hogy a boldogság |
|
Moise Rosen, San Rafael, California (pontos cím) |
|
HA AMERIKÁNAK ÚJ ESZMÉKRE VAN SZÜKSÉGE, FORDNAK |
|
…Afrika különben hogy is mondjam valahogy elmúlt |
most nézzen ide őrült vagyok látja miket beszélek |
reggeltől estig Afrika járt az eszemben |
a Viktória-tó a fülledt éjszakák meg |
a kormányhivatal ahol dolgoztam és ahonnét kirúgtak |
merthogy nem voltam elég fekete
|
magának fogalma se lehet arról |
mi az ha valaki barna mindegy jól viseltem |
az egészet de amikor Cathy igazolványképét |
megláttam valami szíven ütött tudja milyen idétlen |
tud lenni egy gyerek ha zavarba hozzák és a fényképezőgép |
korántsem volt baráti a képen nem a lányomat láttam akinek annyiszor |
éreztem a szívdobogását és lehelet-melegét |
csak egy nagy orrú megölni való indiait szóval elhiheti |
tudtam már egyet s mást a faji kérdésről amikor… |
|
A Mikulás kommunista ügynök, aki vörösbe öltözik és csak olyan |
|
ajándékot ad az embereknek, amit mások vásároltak a |
|
Moise Rosen, San Rafael, California (pontos cím) |
|
ÉN ANYA ÉS HÁZIASSZONY VAGYOK ÉS SZERETEM A |
|
FÉRJEMET ÉS GERITOLT SZEDEK. A GERITOLBAN |
|
SOKKAL TÖBB A VAS, MINT A HASONLÓ KÉSZÍTMÉ- |
|
NYEKBEN. NEM KÉNE ÖNNEK IS GERITOLT SZEDNIE? |
|
…megálltunk Wyomingban éjszaka |
a csillagok Afrikát idézték de a koszos bisztró |
hamisítatlan vadnyugati volt a pult mögött |
a kövér csaposlány az asztaloknál néhány kései vendég |
egy kávét kértem mire a pofa mondott valamit de |
nem értettem mert részeg is volt meg a kiejtése is de azt |
megértettem amit a csaposlány üvöltött NE ZAVARJA EL |
A VENDÉGEIMET mire a pofa fölkelt értheti nem akartam |
hogy megüssön azok az évek Afrikában oldalt |
csúsztam a kávémmal közben fizettem és irány az ajtó amikor |
hirtelen nem is tudom mitől egyszerre fölfogtam ez az ember |
azért akar leütni mert azt hiszi hogy én AMERIKAI INDIÁN vagyok |
szóval tudja én Afrikában |
fölkészültem mindenre ami emberi de erre ha hiszi ha nem |
egyszerűen nem volt mit mondanom… |
|
A Mikulás hiába visel szakállat, nem zsidó, hanem egy sötét vagány, akinek |
|
semmi keresnivalója a mi ünnepünk, a Zsidó Karácsony körül. |
|
Moise Rosen, San Rafael, California (pontos cím) |
|
ÖN IS NŐ, ÖNNEK IS LEHETNEK EGÉSZSÉGÜGYI PROBLÉMÁI. |
|
HASZNÁLJON ÖN IS TISZTASÁG TAMPONT! Ó MICSODA |
|
KÖNNYEBBSÉG! A TISZTASÁG TAMPON A NŐK LEGJOBB |
|
…csak álltam a csillagok alatt valahogy |
kikerültem az ajtón kezemben a kávé körülöttem |
a kisváros a neonok a szél az életem |
s holnapután az előadásom Seattle-ben valami fennkölt, |
marhaságról… Költészet és Jövő… ha érti… |
|
A RÉSZVÉNYESEKHEZ
A TÁRSASÁG ELMÚLT ÉVI TEVÉKENYSÉGÉT AZ ELLENTÉTEK
JELLEMEZTÉK. ÜGYNÖKEINK EGYRÉSZT TOVÁBB NÖVELTÉK NAGY GÉPEINK
ÉS GÉPSORAINK ELADÁSÁT, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A TENGEREN TÚLI
ÜZLETKÖTÉSEKRE, MÁSRÉSZT VISZONT A RECESSZIÓ KÖVETKEZTÉBEN A
KERESLET BIZONYOS GÉPFAJTÁK IRÁNT JELENTÉKENYEN CSÖKKENT. A
KEDVEZŐTLEN TÉNYEZŐK ELLENÉRE ÉVI ÉRTÉKESÍTÉSEINK TELJES ÖSSZEGE
ELÉRI A 2,96 BILLIÓ DOLLÁRT. EZT AZ EREDMÉNYT AZ ELMÚLT ÉVEK
KEMÉNY ALAPOZÓ MUNKÁJA TETTE ELÉRHETŐVÉ
|
Stephen Spender Mount Vernonban*
Nem Spender, a híres költő érdekelt. A fiatal Auden |
|
(ez volt az előadás címe). És a sokat tapasztalt öregember, |
|
Volt, hogy úgy mondjam, mit mihez mérnem. Az Állami Egyes úton |
|
zúgtunk észak felé, átvágva az Államközin, a Nyolcvanason, melyen |
|
négy sorban (köztük az osztósáv) áradtak a megvadult vagyon |
|
|
az ellenpont, a vaksötét vidék. |
|
S a kisvárosban a nagy magánegyetem. |
|
Elkéstünk, Spender már beszélt. Auden szokás szerint
|
|
percre pontosan étkezett. Amikor Hannah Arendt |
|
New Yorkban meghívott minket vacsorára, |
|
és én az óceán fölötti út után elaludtam a szállodában, Auden |
|
valósággal dühbe jött, mesélte később Hannah, és makacsul ragaszkodott |
|
a vacsorához. Taps, nevetés. „Köszönjük, Steve, |
|
hogy eljöttél közénk.” Mire számítottam? A harmincas évekre? |
|
A döntésekre? A polgárháború vérfelhőire? |
|
A tömeggyilkos eszmék tébolyára? |
|
A romló font korában Spender a hallban állt. Az élő múlt. A szemtanú. |
|
Költőre vallott fehér bozontja, professzorra az öltönye |
|
és fájós lábra a tornacipője. |
|
|
A forgalom angyala*
Az a főprobléma mondta a szakértő |
(a Haditengerészet Viselkedéslélektani Intézetéből) |
hogy a jelenség túl gyakran változik |
hol ő a rendőr aki büszke borjúpofával |
szorítja az út szélére a másik autót |
hogy a villogó vörös fényben kiszállva |
ráérős léptekkel közelítsen az ablakhoz |
lazán előrehajló test kéz a pisztoly körül |
és egy gordonka bársonyos hangja |
A HAJTÁSI ENGEDÉLYÉT URAM |
hol viszont ő maga a baleset |
a behorpadt hűtő a szélvédő szilánkjai |
a ragacsos vér az ülésen és az út szélén sokkállapotban |
sikoltozó feleség JOHN ANDERSON SZIVEM |
kétségkívül van az egészben valami természetfölötti |
a korábbi elnökökről elnevezett utak az emeletes találkozási pontok |
a hurkos följárókban égő szemmel szédülő büdösség |
a belvárosban a nap mint nap keletkező dugók |
a tériszony a dühroham az ordítozás a ROHADJ MEG |
és hozzá még ez a lázas lélegzet is amit a sivatag tüdeje présel az óceán fölé |
sokszor mégis elfog a bizonytalanság |
az ilyen titkoknak mindig köznapi a nyitja |
és lehet hogy amit keresünk nem más mint mi magunk |
hogy szellemnek hisszük a pálmák közt lebegő füstködöt |
|
Használati utasítás a Playboy összamerikai nyuszijához*
|
azt mondja, Isten, áldd meg Amerikát és korlátlan lehetőségeit, |
|
azt mondja, hogyne lennének, hát a fotóművészet, mondjuk, |
|
vagy a színpad, ha esetleg, de most gyere, baby, gyere, gyere, |
|
nem mond semmit, de annál többet csinál, |
|
olyan dolgokat művel, hogy megáll az ész |
|
és a gyönyörtől elcsigázva fölsikolt a boldog fogyasztó: |
|
EZ EGY NAGY ORSZÁG, TENGERTŐL TENGERIG, |
DE NE TÖBB ÍLY GYÖNYÖRT, NYUSZIKÁM! |
|
|
Hova lettek a hatvanas évek?*
jelentjük minden rendben az Egyesülés Terén |
eszmék turisták pénzintézetek ki-ki végzi a dolgát |
egy fekete fiú karatét gyakorol a zöld füvön |
törik a képzeletbeli állcsont |
GYERTEK JÉZUSHOZ MERT Ő A KIRÁLY |
és a franciák sem rosszaságból ordítoznak |
csakhát itt ők az amerikaiak |
NÉZD MEG EZT A PRÓFÉTÁT JANINE |
|
ezen a napsütéses szerdai vagy pénteki napon |
a Föld arca szemlátomást gömbölyű |
és az a vörös lé ami két oldalt lecsurog rajta |
talán nem is vér csak valami egzotikus mártás |
háború és földrengés eltörpül a legfrissebb hír mellett |
hogy Palo Altóban bezártak |
két masszázs-szalonnak álcázott kuplerájt |
|
A KÖZÖSSÉG VÉGÜL IS NEM TŰRHETTE TOVÁBB |
napirenden a város visszahódítása |
csak a tulajdonosi érzetet kell föléleszteni |
mely lelöki a járműről az oda nem illő elemet |
és máris nyugodtan utazhat az állampolgár |
Berkeleybe a tanulság felé |
hogy a forradalom megrázta a családot |
de nem rázta meg a bankokat |
és hogy az Öbölkörnyéki Gyorsvasút |
az utolsó földalatti költő |
akinek nincs benzinkútja vagy birtoka |
|
így állunk hát (a Halászok Rakpartján) |
hanem mit számít a tőkeerős jelennek |
a jövő a bizonytalan kamat |
költjük amíg tehetjük a tündér pillanatot |
jobbról az Oaklandi Kétemeletes |
szemközt a kék víz a jachtok a föl-lecsapó sirályok |
és hátul a fák alatt a Parti Őrség |
gépfegyveres riadókocsija |
|
|
Öreg hegedűsök találkozója*
ennek a zenének nem sok köze van Bachhoz és Mozarthoz |
annál több köze van a füstös kocsmák faasztalaihoz |
meg a szélhez mely lassú ügetésben halad a végtelen kukoricaföldeken |
és noha ezeknek a dolgoknak már közük van Bachhoz és Mozarthoz |
a finnyás zenetudós elcsavarja a rádiót ha kocsmai zenét hall |
mert a szamarak szerint a művészet fennkölt foglalatosság |
a közönség szerint viszont ma egyszerűen vasárnap van |
egész családok dőlnek a domboldal füvébe |
és nagyokat pukkannak a sörkonzervek |
míg csizmájával tapogatva a lépcsőfokokat fölbotorkál a dobogóra Homérosz |
és vak szemével az istenekre kacsintva így szól |
ÉN EZTET ELŐSZŐ’ KENTAKIBA’ ÉNEKŐTEM |
|
Hóesés Bostonban*
és nem csak a Bostoni Teadélutánnal |
mikor a fölkelők a kikötő jeges vizével forrázták le |
Őfelsége teáját és adóit előtte |
és nem is ezen a kontinensen |
nyíltan vall erről a városszerkezet |
a vörös téglás angol házak az indián kunyhók földjén |
és a massachusettsi Cambridge-nek |
John Harvard könyvtárába a királynyakazó Cromwellt idéző neve |
|
a tanulságot persze ne itt keressük |
meg-megfarolnak a kocsik a Boylston utcán |
sós latyak cserzi a csizmákat a Beacon-domb alatt |
és az égi remények özönlő pelyheit |
fekete sárlevesként szürcsöli a város |
hol az Államház arany kupolája pislákolva világít |
a tanulság nem egy angol divatszabóság |
és nem a történelmi épületek |
az indián a néger a mindenféle vér szilárdan megkötött |
és Chicagóban a Parti úton kilövőállványként sorakoznak a magasházak |
őr a kapuban a látogatót kamera kíséri |
és a Michigan-tó egy pontja fölött mindig van repülő |
és a tetőbár lassan körbeforog és a pincérlányon nincs szoknya |
és a New York-i értelmiségi öt kiló újságot cipel magával reggelente |
az öt kilóból négy a hirdetés |
|
ne ázzunk tehát az évszázadokban |
menjünk be megmelegedni az Akváriumba |
a nagyszerű merény itt nem fordul ki medriből
|
sőt áramvonalas uszonyaival kormányozva torpedóformájú testét |
nyugodtan köröz a vastag üveg mögött |
és nem rejti könyvekbe telhetetlen természetét |
mint az eszmék vérétől vörös történelem |
|
másutt és másban végződik ősi szokás szerint |
de tátott szájában csonttörő fogakkal rója köreit |
az akváriumban nem tartható |
szelídíthetetlen nagy fehér cápa |
|
|
Mr. Orbán elintéz egy fontos telefont*
mindezenközben a szemközti Városi Parkban |
Amerika repülőjáratokkal csíkos kék ege alatt |
a szél arrébb rúg néhány levelet |
|
visszaakasztom a készülék villájára a kagylót |
azt mondom magamnak az üres szobában |
(mert azt gondolom) IT’S OKAY |
|
|
Amerika*
Amerika utaztam útjaidon és föltámadt bennem a régi mozdonyok |
|
szikrát hányó fekete szelleme |
Amerika úttalan út a távolság két ismeretlen part között sötét |
|
csak egy-egy elvillanó faház kivilágítatlan bárkája szél |
|
fúj a pólusok felől agyagos földben hullámzó tenger |
hol a vakszerencse hajítja partra a hódítót és véres háborúján |
|
csak a mozik késére váró skalp a Sziklás Hegység a tavak |
|
a pálmák a vágtató lovasok |
és a népirtásra a hullahegyekre semmi utólagos mentség |
a szabadságeszmény marhákat bélyegez és átizzadt kapcában jár |
és az idő tele kocsmazajjal erőszakkal büfögéssel az ember igazi |
ami csak a könyvlapokon szelídül tanulsággá és történelemmé |
Amerika győzelem és vereség az emberiség látható méretei |
észak fele mentem és Bostonban a befagyott Károly-folyó Walt |
|
Whitman deres szakálla volt |
és nyugaton az útmenti kukoricaföldek az elhalt szeretők láztól |
Amerika a versed több mint költészet |
a bolygónyi kockázat maga |
láttam az arcod a Teherautósok Pihenőjében egy déli srácét |
aki két pofára falva a húst teli szájjal beszélt egész idő alatt |
SZÓVA’ MAGA ÍRÓ AZTÁ’ MIKET ÍR |
mikor egy percre testvérek voltunk a kezdet és végnélküli fekete |
mint az éjszakai országúton egymásnak fényszórózó idegen teherautók |
és a Tejúton zúgva előző csillagok |
|
Európa*
Mindig fáztam ettől a szótól. A harmincas években az a megállapítás, hogy valami európai, annyit
jelentett: francia. És mi az, hogy csak akkor? Hát az előző századokban? Milyen véres lecke volt
megtanulni, hogy Európa nem csak a Notre Dame, hanem Balmazújváros is! Amerikában mégis európai
voltam. S nem az országrésznyi városok meg effélék miatt. Az eltérés nem a méretekben volt. Az az
idő, mely engem fölnevelt, mindig is kényelmes pallérként dolgozott, évezredes mozdulatokkal. Népre
nép, eszmére eszme, így épült a ház, az istálló s valami titkos nyomvonal, melyhez annyi későbbi
alaprajz igazodott. A kezdet és a vég azon a földön mindig összeért. S a rejtekfolyosók végén mintha
valami fénysugár… vagy rögeszme… de mi más a remény? Mit kezdjek itt T. nagypapájával, aki a
marhavagonból kikiabált az ajtót rátaszító nácinak, hogy jogállamban élünk!? Ellentmondások két világ
közé feszített fehérjelánca, élő vezeték röhej és gyász között, az ablakhoz mentem és jobb híján néztem
az Iowa-folyót, ahogy lassan görgeti dél felé méregzöld vize indián nevét. |
Barbarus utazása*
Nem a nyüzsgés, a tógák, a színes tévék a Forumon – |
ezeket egy vidéki szemével megcsodálta, |
de meg is mosolyogta. A fa. |
Ahogy ott állt a folyó partján és a közelgő ősz előtti, |
éles de mégis ritkuló ragyogás szellem-közegében |
őrjöngve zöldellt – mintha az indián nyár |
örökké tartana és nem jönne a következő hónap, |
mikor egy óra alatt bokáig ér a földön |
az újságpapírként zörgő levél. |
És távolabb, a parkolóhelyek körül is |
ugyanez a szín, a minden-rendben zöldje. |
S a fényben reszkető faházak, az autókkal teli út, az egyetem. |
|
„Különös”, gondolta, „hogy innen, a világ piacteréről, |
ahol annyi a vágyni és gyűlölnivaló, |
egy fa képében viszem magammal |
a birodalmak történetét.” |
|
|
|