Az égett-zsírszagban a komphajó-Leviathán kocsikat hányt a part ra. – Ó a tengeri népek – víjjogott egy sirály – lepedőlobogásban kártyacsattogás az életük! De mellemen a világ gyönyörével élveztem e szajha trükkjeit. A léha paradicsomot: sziklák és szirének, mint az Odüsszeiában. És penge-arcélük és csípőjük viperafészke! Szájukkal kapták el a repülő cseresznyét, mint életükkel a Napot: harsogó sóözönben álló házaik fölött heveny istenhiánytól hánykódott az ég, de eresztékein bedőlt a ragyogás és vakított a mindenség sötétje. Válasz sehol, ezt jobb, ha nem felejtjük. De itt a fény lombikja, ahol a fehérje végrehajtja bölcső és sír ős-szintézisét. És mellemben a boldogság-kísérlet döglődő nyula rángatni kezdte a csontokra csipeszelt véres huzalokat. Itthon vagyok. Mindig is itt akartam élni, kések és mocsok között, egy tengernél nagyobb tenger halállal szemetes partjain, ahol édes a lázadás és örökletes a kiváncsiság, és horgonyt vet a kürtölő idő, és ki-be-rakodva gyönyörre háborút lassan farolni kezd, majd motorját felbőgeti és egyre kissebbedve tart a világítótorony csillagok felé. |