Útleírás

Kezdjük a „költészettel”? A tenger, a tenger, a mennydörgő óriás fehér sapkát viselt stb., stb.; majd a folytatás: Raina és Julián, hová lett szemünk titkos összevillanása; stb., stb.; míg kétségkívül kirajzolódik a vidéki világfi alakja, amint az emberiségre köszönti szilvapálinkáját. Mindez a veszteséglistára írandó. A nyereség pedig… na épp ez az… hova? „Megázunk”, dünnyögtem magam elé, „felhősödik…” „Felhősödik?”, kuncogott Julián, „az a Pirin!” Közelről persze láttam: közönséges hegy, akár a többi, ha nagy és szenvedélyes is, mert az erózió keselyűje marja az oldalát, és sziklatömbjeit a folyóba zúdítva épít a görgetegből várat „Théba romjai” stílusban; de mégsem ez, nem a látvány némított el: a működés, a lassúbb lélegzet, a ritmus, ahogy ki-bejárunk a csillagokból épített kapun; valakivel bámultuk egymást, valami rég elvesztett háború együgyű katonájával; láttam az arcát, a kövön felfutó, erőszakos zöld csenevész bokrait; a mozdulatát, ahogy kitűzte az „örökké élni” csapzott giz-gazait az elfoglalt magaslatra; lenyúzott homlokán a szerelem-féle ragyogást; míg négy sikoltozó keréken kanyarogtunk a hegybe vágott műúton a szakadék túlsó vége felé.