A személyiség

Közel a negyvenhez. A körülmények   már meghatározták a mozdulatok ívét. A ráncok merítőhálója kifogta az arcot.   A szem sarkában cinkos hal ficánkol: „Tudjuk, hogy van ez”. Kolumbusz befelé indul. A bőr alatt   a habzó óceán: a zsákmány gyönyörétől megcsikordul a drótvágó fogsor, öt ujj hegyével lát a lágy uszony,   és néma madárraj: föl-alá suhognak az izmok. De még lejjebb kifordult-szemfehér világ. Só és homok.   Az árboc-gerincre akasztott lázadó körül a keselyű-hétköznapok. Lerágott évek. Megfordíthatatlan   sorrendje okoknak, okozatoknak. Sejtről sejtre nőve őrzi háborús lényegét a sors, a tejfogat az űr páncélja ellen.   Okulásul?   „Föld, föld!” – üvölti Rodrigo. A pálma-rácsos ágy. A partra szálló, fehér pólyák. Szél és tenger, mielőtt kezdődik az ember-gyalulás   és bőrbe öntik az állampolgár szobrát. Végül a tajték-sivatagból kitörő tűz vagy lélegzet, valami szárnycsonkjával csapdosó lény,   torkában földrázó sírás, kezén tíz kés a tíz köröm.