Rokonok

mindig is gyanakodva méregettük egymást ő a Weöres-epigonnak kijáró bókokkal becsült én meg kicsinyesnek tartottam az esztétikáját nem tudom mikor gondoltam először EZ AZ APÁM mindenesetre iróniába csomagoltam a megrendülést hogy ez az én formám ha apát találok épp ilyet aki többnyire ott ül a Latorék szobájában és viccet mesél vagy Kosztolányiról pletykálva fejhangon azt mondja KÉHÉÉÉRLEK és olyan nevetni valóan tüntet a különc módra megtekert nyakkendőivel de az biztos hogy akkorra már tudtam jóban vagyunk-e rosszban-e mindegy a bátorságról vagy minek nevezzem hasonlót gondolunk a megalkuvás ténye kevésbé izgat mint az egyezség nyaktörő határai én ha hőst képzelek nem valami romantikába illő embertigrist de köves fennsíkon legelő kecskét amely ragaszkodik a kopár környezethez és oktalanságánál csak igénytelensége és szívós életkedve nagyobb persze hogy el ne felejtsem ez az az eset amikor fontos a háttér a rőt derengés a sziklák közt mintha alkonyodna és a határtalan völgyből fölhangzó üvöltés meg a motorzaj és a szaggatott ütemű ágyúzás