A popzene múzsájához

Na épp ez az, szép hölgy: lakkozott lábujjaidon a világ mocska? És ha a világ mocskain te vagy a lakk? És ha, tegyük föl, elfog a röhögés, miközben Jákob öli az angyalt, mert a szerelésében túl sok a bizsu, és a meztelen szenvedély körül annyi a drót, mint egy erőműben, míg egy orrhangú bombázó mélyrepülésben bőgi, hogy „kücsü verégszél”? És ha a magasból látni az átvert közönséget tetűként mászni a föld hajában, csatatértől csatatérig, napról napra? És ha egy más látószögből látni magát a bolygót is, ezt a sivatagpofájú, sápadt nyugdíjast, ahogy a tavasz pálmazöld gyógyvizében fürdetve meszes sziklatömbjeit irigyen pislog a galaktika főútvonalain suhanó, gazdagabb és szerencsésebb csillagok fényszóróiba? Nem, gyönyörűm, a költészet kitartó és aprólékos önkivégzés. Kísérlet arra, hogy a bordákkal abroncsos mellkasból kifújjunk egy teljes égboltnyi lélegzetet. Szembesítés a testtelen tettessel, aki helyett vállalnunk kell a felelősséget. A költészet az Eleve Bukás; föllépés a gyönyörködve végigszívott életek csikkjeivel szemetes porondon, ahol a bohóc arcán valódi vér csorog, miközben előadja a Szabadság és Egyenlőség világszámát, melyben sírás és röhögés ugyanazt jelenti: egy őrült és megrögzött elme okfejtését, hogy a folytonos vereség maga a győzelem, mert fehérje-patáin az őssejt vonul itt léttől létig az idő térképén bejelölt oázis felé, míg a szomjúságtól rengő, buckás és szemcsés ürességben kört körre írva ragyognak konok lábnyomai.