Századvégi költők

Pöttyök a világ légypapírján: „Ifjúság, aranymadár…” Kis lét-szeletek, csont nélkül, de az emlékek zsírjában persze sajátos látásmód és elvitathatatlan technika: „Nékem e táj…” Vagy: „Ó” – akármi…   Utállak, a fodraidat ki nem állhatom, szép hölgy, ahogy átlibegsz a kősivatag fölött és törlöd a mocskos bolygó napirendjéből a legfőbb pontokat. Majd a jövő. Majd a ki-tudja. Majd a ki-tudja. Szél? A tavasz kése? A tavasz kése? Szartól barna tengeren papírhajók, mögöttük, mintha a föld festőnek állt volna, a vörös freskó, az égigérő lángok lobogó rongyai.